„Ő (Jézus) azonban elvonult a pusztába...” (Vö. Lk 5,16) Egy európai biológus expedíciót szervezett a Himalájára. Mivel gyorsan akart célhoz érni, indiai teherhordozóit is állandóan siettette. A hegy alatti kiadósabb szünet után már csak egy apró lélegzetvételnyi pihenést engedett meg nekik közel a gerinchez. Pár perc múlva ismét útra szólította őket. Azok azonban ülve maradtak, szemüket fáradtan a földre szegezték, mintha nem hallották volna a parancsot. Amikor a tudós újfent rájuk szólt, hogy álljanak fel és menjenek tovább, csak csodálkozva nézték. Kisvártatva egyikük így válaszolt neki: „Nem tudunk tovább menni. Meg kell várjuk, amíg a lelkünk ismét utolér bennünket!” Azt hiszem, hogy mi, európaiak, kevesebbet lennénk betegek, és nem érne bennünket annyi szívinfarktus, ha megszívlelnénk az indiai teherhordók bölcsességét: „Meg kell várjuk, amíg a lelkünk ismét utolér bennünket!” Kell a munka, kellenek a kihívások, a folytonos előrehaladás, de a szüntelen hajszolásnál sokkal fontosabb olykor-olykor megállni és várni, amíg lelkünkben minden elrendeződik. Mindenekelőtt fontos tudnunk, hogy testünk és lelkünk egy egységet alkotnak, és hogy mindkettőnek nyugalomra is szüksége van. Nem csak, mert ha megpihenünk, ha önmagunkban (is) megnyugszunk, leszünk képesek arra, hogy valami nagyot alkossunk... Hanem, mert – és szerintem ez fontosabb – csakis akkor találunk belső önmagunkra, ha néha csendet teremtünk önmagunkban. Ezt magam is megfigyeltem, hogy milyen jó néha tudatosan hallgatni. Pár órán keresztül, esetleg egy egész napon át egyedül maradni: nem kérdezni, nem felelni, nem beszélni. Nem nézni filmet, nem hallgatni rádiót, csak egyszerűen csendben lenni, és figyelni a lélek rezdüléseire... Olyan jó néha a gondolataimat, mint a lovakat a réten, szabadon engedni, s figyelni, hogyan nyargalnak. Egyikre-másikra esetleg „felülni”, de hallgatni, nem szólni, nem beszélni, csak kíváncsian nézni, hogy merre csaponganak... Olyan jó néha gondolatban szárnyra kelni, cél és irány nélkül. Mint a kismadár, amely először próbálja ki a repülést. Minden idegszálával csak arra összpontosít, hogy repül. *** Aki sokat beszél, az ajtót vág a lelkén. Aki sokat beszél, az minden értéket kihord belőle. Aki sokat beszél, az elvész a külsőségekben. Aki sokat beszél, az útra kel, és bár messze jut, de nincs otthon önmagánál. Aki viszont olykor-olykor tudatosan hallgat, az utoléri önmagát. Aki olykor-olykor hallgat, az magához tér (be). Aki olykor-olykor hallgat, az önmagánál van otthon. Aki olykor-olykor hallgat, az közel kerül önmagához. Aki olykor-olykor hallgat, azt utoléri a lelke. *** A tudatos hallgatás egy belső fürdő. Próbáld ki néha!  Ft. dr. Tempfli Imre stuttgarti plébános