Jogosan merül fel akkor a kérdés, egyáltalán miért írok róla? Jelen írás mindössze – hogy ideillő asszociációval éljek – a tóból kiálló rönkök csúcsa. Közel féléves terepmunkám célja csupán felderíteni a Gyilkos-tó és környéke három évtizedes sorsának alakulását. A „csupán” szót kiemelném, mert számos beszélgetőpartnerem valamiféle ködös érdeket sejtett munkám hátterében. Ki kell ábrándítsam, amit felróhatnak nekem – mosom kezeimet –, az a lelkesedés, ami hétről hétre a téma iránt fűtött. Ehhez nem kell más, csupán szabad kéz a munkáltató részéről és a szerkesztőség hátszele. A többit már egyénileg is beleteszi magától az újságíró. Készséges és kevésbé készséges fogadtatásban is volt részem az ügy egész ideje alatt, időnként láncreakció-szerűen haladtam a téma felgöngyölítésével, amit azonban jelen írás és a cikksorozat folytatásával egyáltalán nem tekinthetünk lezártnak. A téma – amint néhány, az ügy kapcsán korábban megjelent cikkben beszámoltunk – zavaros, akár a tó vize esőzést követően. Leszögezem, nem török senki fölött pálcát, mindenkinek megvan a saját egyéni és kollektív felelőssége, hogy a gyergyói térség ékköve úgy néz ki, ahogy. Tisztelet a kivételnek?! Ugyanis mint mindenhol, kiváltképp igaz ez a zavarosban való halászásra, akadnak ilyen meg olyan halak is, mindenki elvan a maga módján.
Az újságírói szakma non plusz ultrája az oknyomozás és tényfeltárás, ámbár ez újságírói pályám első éveiben túlzott kijelentésnek hathat. Sok időt töltöttem könyvtárban a Gyilkos-tóra vonatkozó irodalmat kutatva. Számos természetvédelmi, turisztikai és politikai szereplővel beszélgettem. Aki akart, nyilatkozott, aki meg nem, annak tiszteletben tartottam akaratát. Megjegyzem, sokkal több beszélgetésre számítottam, de aki nem kívánt nyilatkozni, kénytelen voltam elfogadni, még így sem panaszkodhatok a felvett anyag mennyiségére.
Olyan személyekkel is beszéltem, akik végül nem kívántak nyilvánosság elé kerülni. Őket is megértem.
Az ügy kapcsán valahogy mindenki az egyetemes igazságot akarta szemeim elé tárni. Úgy képzeljék el, kedves olvasók, mint a Békás-szoros–Nagyhagymás dimbes-dombos sziklás hegyeit. A történetnek, akárcsak a hegységnek, van egy járható gerince, viszont időnként megszakad az út, és egy-egy tátongó mélység, sziklameredély szegi a kalandor útját. Izgalmas, nemde? Nos, izgalmas és állandóan lavírozni az off the record és az on the record információk között, elhihetik, kellőképp fárasztó is. Számos alkalommal felrótták, hogy cenzúra miatt inkább nem nyilatkoznak, holott a beszélgetőpartnerek némelyike bizonyult a legnagyobb cenzornak, amin az elhangzottak és az azok alapján megszületett írás „láttamozását” értem. Ezt a részt itt rövidre is zárom. Van az a szint, akárcsak a tó esetében, ami alá nem süllyedhet az ember.
Viszont amivel folytatom, az az, hogy minden polgármesternek szinte kész terve volt mandátuma végén a Gyilkos-tó megmentésére, ám tettekig senki nem jutott.
A könyvtári keresgélést követően megtudtam: a Gyilkos-tóval kapcsolatban számos legenda kering. Nos, mind közül a kedvencem a tó mélyén pihenő óriáskígyó legendája, amely időnként feljön a mélyből és magával viszi a bűnös lelkeket. Ezek szerint lehet, hogy a tó nem is szorul megmentésre? Minden esetre, legenda ide vagy oda, létrejötte óta minden korszak rányomta a bélyegét a Gyilkos-tóra.