Bizarr kapcsolatok címmel nyílik Botár László képzőművész tárlata a csíkszeredai Megyeháza Galériában holnap délután 6 órakor. A kiállítást Székedi Ferenc műkritikus, publicista nyitja meg. Művészi alkotómunkájáról, művészetszervező tevékenységéről, a művészet egyetemes nyelvezetéről beszélgettünk a tárlat ürügyén. – Rendkívül aktív képzőművész: Facebook-bejegyzései tanúsága szerint rendszeresen alkot, emellett élénk kapcsolatot ápol a térség, a megye – de akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a nagyvilág – művészeivel, hidakat épít köztük: alkotótábort/táborokat szervez, kiállításokat hoz tető alá, művészcsoportosulásokat tart össze… S teszi mindezt munkahelyi teendői mellett. Honnan jut energia minderre? – Nem igazán munkahelyi teendőim mellett, hiszen a Hargita Megyei Kulturális Központnál munkám része a művészetszervezés. De mondhatnám, hogy ezt magammal hoztam, mert maszek koromban kezdődött a tábor- és kiállításszervezés. Jelenlegi munkahelyemen nemhogy tovább tudtam ezt művelni, hanem megértésre találtam, és az intézményvezetők felismerték a vizuális élet erősítésének szükségességét. Ez védőernyőt képez és biztonságot ad a szervezőtevékenységemhez, megerősít annak építő jellegében. A kapcsolatrendszer fokozatosan épült, épül. Ez egy szövevényes hálózat, de tudatos olyan értelemben, hogy terjeszteni tudjuk helyi vizuális értékeinket, miközben saját közönségünk horizontjait is tágítjuk azáltal, hogy más vidékek értékeit, mentalitását szállítjuk ide. Nem a köldöknézésre szakosodtunk, hanem próbálunk nyitni Bukarest, Budapest vagy akár Bécs irányába, folyamatosan keresve új meg új kapcsolatokat. Az alkotni vágyás adja az energiát számomra, no meg a kivetíteni akarás. Elmondani a magam nyelvén azt, ami foglalkoztat, amit érlelek magamban, és úgy vélem, másnak is elmondva, szubjektív világom kis színfoltot lophat hétköznapjainkba. – Megnyilvánulásaiból egyértelműen kiviláglik, hogy a művészetet egyetemes nyelvként műveli és éli, a lokális csak akkor értelmezhető az Ön számára, ha az globális összefüggésben is ugyanazt az üzenetet hordozza, közvetíti. Honnan ez a meggyőződés? – Olyan helyzetekbe kerültem, olyan miliőket kóstolgattam, ahol az egyetemesség természetszerű volt és a normalitást jelentette, azt, hogy ez így van rendjén. Nem érdekel kollégáim vagy kevés barátom pártállása, vallása, nemzetisége. Így könnyű egyetemesnek lenni, mondhatná… Mindig az emberi érték és ezen túl a szakmaiság vezérelt. – Nagy hangsúlyt fektet térségünk művészeinek széles körben való megismerésére, megismertetésére, a kiemelkedő teljesítmények, életutak méltó elismertetésére. Ebbe a tevékenységi körbe illeszkedik művésztársai különböző díjakra való felterjesztése, különböző monográfiák kiadásához való hozzájárulása, csoportos és egyéni tárlatok szervezése. Miért érzi szükségét ennek? – Gondolom azért, mert a képzőművészet a szakmám, a hobbim és a hivatásom. Ennek a létezési formának pedig számtalan megnyilvánulási formája van. Nem szorítkozom a magányos, műtermi alkotásra, pedig ez az az igazi meghitt tér, ahol ki lehet zárni minden zavaró külső tényezőt, és más régiókban lebeghetsz, hanem keresem a hasonszőrűek társaságát. Így voltam néhai Nagy Ödi barátommal, akivel szemben kötelességemnek éreztem, hogy egy művészalbum megszerkesztésével tisztelegjek életműve előtt. Vagy szakmai munkámmal háláljam meg immár kollégájának elfogadó volt tanáromnak, Márton Árpádnak a nevelésemmel való vesződését, és hogy megkönnyítette útkeresésemet. A minőségi kapcsolatok ápolása képes az egyént is gazdagítani. Ezért választom a kizárólagos elzárkózás mellett olykor a szakmaiság jegyében fogant közösségi életet is. – A képzőművészet nem olyan, mint a karéneklés, nem lehet csoportosan művelni, csak magányosan. Hogyan egyezteti össze az aktív közösségi létet az alkotói magánnyal? – Alkotni igazán őszintén, tényleg egyedül, csakis a magad társaságában lehet. De nem csak. A közös alkotásra is megvan az igényem, ennek viszont megvan a maga ideje. Az alkotótáborok jó példák erre, pedig ott is csendben, elmélkedve alkotunk, hiába van pár lépésre a társad. Itt is az egyéni vajúdásokból kerekedik ki az összkép a végére. Ez esetben a közös légtér, az alkotótársak közelsége és a szakmai tapasztalatok cseréje adja a tábori hangulatot. Voltak olyan esetek – például Nagy Ödivel –, amikor tényleg egy közös munka született két alkotótól. Itt azonban tökéletesen egy hullámhosszon mozogtunk, megbíztunk egymásban mind szakmailag, mind erkölcsileg, és félretettük a hiúságot, a művészi gőgöt. Egy emberként működtünk. Hihetetlen erők szabadulnak fel ilyenkor. Erre a különleges élményre példa a dunaharaszti barátaimmal való együtt dolgozás és együtt gondolkodás. Lehel Endrével és Schwarz Volkerrel már közös projekteket is megvalósítunk. Remélhetőleg idén nyáron élőben, Csíkszeredában. – Hogyan korszakolná saját képzőművészeti alkotópályáját? Laikusként azt látom, hogy állandóan megújul, mindig valami meglepetést tud szerezni, de valamennyi mű félreismerhetetlenül „botáros”? Ez mivel magyarázható? – A korai, az egyetemi évek utáni keresgélés korszakát követte az egyéniesülő, de még félénk periódus, amelyben a figuratív dominált. Alakjaim tolmácsolták érzéseimet, az ő gesztusaikkal. Ez időben kezdtem kacérkodni a tájképpel, annak ellenére, hogy korábban azt mondtam, a táj nem érdekel. Rájöttem, hogy a natúrát nem lehet megkerülni, mert a törvényszerűségei alapszabályokat rejtenek. Így történt, hogy sikerült megalkotnom a botári tájat. Később elmaradtak a konkrét valóságelemek, és kizárólag a színek, valamint fiktív formák összefüggései révén sikerült a jelen közlési módomat létrehozni. Attól botáros, hogy az utam folytonos volt. A megoldások és láttatások egymásból következtek. Tudatosan próbáltam építeni a vizuális közlési módozataimat. Ennek a tudatosságnak a kiépítésében nagy szerepe van a formatervezői neveltetésemnek is. – Holnap Bizarr kapcsolatok címmel nyílik kiállítása a csíkszeredai Megyeháza Galériában. A tárlat miért viseli éppen ezt a címet? – Előző sorozatom, a Vándorló érzelmek megérett arra, hogy a kósza, egyéni kivetülésű érzelemvilágok boncolgatása más szintre lépjen és a kapcsolatrendszereket elemezze. Ezek létező vagy vélt kapcsolatok, vagy kapcsolatrendszerek értelmezése, majd kivetítése. Az egyén sajátos módon reagál a rendeződő viszonyokra. Átéli, vagy csak szemléli a kapcsolatokat, de minden esetben sajátosan, a magáénak vallva azokat, egyedi módon újrafogalmazva, olykor meghökkentő valóságállapotokként tálalja azokat. A nem mindennapi kapcsolatokat feszegetem, olykor részesévé válok, olyannyira, hogy képes vagyok átélni. Teszem ezt addig, amíg hitelességet kölcsönzök munkáimnak. Bizarr, mert olykor valótlan helyzeteket akarok hitelessé varázsolni.

Sarány István