Káli Annamária Szé­kely­ud­var­he­lyen, a Bányai János Szakközépiskola Hargita megyében egyedülállónak számító sportosztályaiban tanít. Tanulmányai befejeztével Sóvidéken tanított, ahol hivatása gyakorlása mellett családot is alapított. Törekszik a család mellett minél több embert bevonzani a sportba, népszerűsíteni azt. Az iskolai tanítás mellett úszásoktatással is foglalkozik, Sóvidéken nevéhez fűződik egy tömegfutó rendezvény, amelynek célja ugyancsak az embereket mozgásra ösztönözni. 

– Hogyan és mikor alakult ki a sport iránti szeretete? 

– Tízéves voltam, amikor szülővárosomban, Székelyudvarhelyen kézilabdacsapatot hoztak létre, Mihályfalvi Ernő, a későbbi edzőm 250 gyermek közül 25 lányt, köztük engem is kiválasztott. Így lettem kézilabdás, így vált mindennapjaim részévé a sport. A kézilabda és a 12 év versenysport a mai napig meghatározza életemet. A viszonylag gyors első országos bajnoki címet további tornagyőzelmek követték. Mindeközben a folyamatos edzésekkel, mérkőzésekkel egy időben egy második családom is lett: máig élő barátságokat kötöttem, melyek sport nélkül nem lennének ilyen szorosak. Emlékszem, ahogy egymást biztattuk egy-egy vereség után vagy éppen örömünkben sírtunk, ha túl voltunk egy nehéz összecsapáson. Mindehhez társult egy, a kézilabdát hivatásszerűen oktató, rendkívül felkészült edző. Tőle nemcsak a sportág fortélyait, hanem rendet, önfegyelmet, kitartást, hitet tanultunk. Mellette tanultam meg, hogy a rám bízott feladatokat minden körülmény közt el kell végezzem, és ha el akarok érni valamit az életben, azért tenni kell, és menni, menni a kijelölt úton. Azonban a sport nem csak a sikerekről, nem csak a tapsról szól. Lemondásokról, izomlázról, korán kelésről, kevés szabad időről, izzadságról is szól. Ha belegondolunk, magáról az életről. Hiszem, hogy ha az élet bármely területén el szeretnénk érni valamit, kitartással lehetséges. Sokszor láthatjuk, hogy kimagasló tehetség nélkül is születnek sikerek, ha van kitartás. Tizenkét évig versenyszerűen kézilabdáztam a Bányai János Szakközépiskola, majd a Famos csapata tagjaként.

– Mikor döntötte el, hogy testnevelő tanárként szeretne dolgozni?

– 1994-ben indult ötödiktől sportosztály a székelyudvarhelyi Bethlen Gábor Általános Iskolában, ebben az osztályban kezdtem én is további 24 kézilabdás lány mellett. Testnevelésórák helyett mindennap a sportcsarnokban edzettünk. Aztán 9. osztálytól a Bányai János Szakközépiskola sportosztályában folytattam tanulmányaimat napi két edzés közt. A sikeres érettségit követően a brassói Transilvania Egyetemen végeztem el a négyéves testnevelői szakot. Az oktatás román nyelven történt és magyar anyanyelvűként többet készültem, mint évfolyamtársaim. Nagyon jó közösség volt, mai napig tartjuk a kapcsolatot, a nyelvi nehézségek is megoldódtak, és a jelenben is kamatoztatom román nyelvtudásomat. Később Kolozsváron újabb egy év mesteri képzésre jártam a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Gyakorlatilag az iskolás éveimet sport szakon végeztem.

– Van egy olyan vezérfonal, amely az eddigiekben alakította az életét?

– Mindig közel álltak hozzám a gyerekek, vonzott a pedagóguspálya. Sosem tudtam elképzelni magam egy számítógép előtt vagy egyéb statikus szakmában. Pedagógusnak lenni kihívás, a diákok tükröt tartanak a tanárnak, és ez motivál, hogy hiteles legyek. A hitelesség kulcsfontosságú az életemben.

– Hogyan alakult testnevelői pályája?

– Az államvizsga után egy évet tanítottam szülővárosomban helyettesítő tanárként, majd a versenyvizsgát követően Sóvidékre helyeztek ki. Ingáztam, mindenképp közelebb szerettem volna kerülni Székelyudvarhelyhez, de a sors másképp hozta, mert ott ismertem meg a férjemet, gyermekeim apját. Alsósófalván, Felsősófalván, később Parajdon tanítottam 2019-ig. Gyönyörű évek voltak. Sóvidéken mindig számíthattam a kollégák, az igazgató, az aligazgatónő és a polgármesteri hivatal segítségére. A helyi önkéntes tűzoltó-alakulattal közösen évekig részt vettünk a diákokkal a „Tűzoltók barátja” elnevezésű megyei versenyen, ahonnan kétszer is a legszebben csillogó éremmel tértünk haza. Sokat tanultam ezen a téren, a parajdi tűzoltóság jól felszerelt bázissal büszkélkedhet, és az önkéntes tűzoltók hivatásszerűen vezetik az alakulatot. Ott tanultam meg a tömlőt kezelni, és az elméleti tudást is elsajátítottam. Sóvidékhez fűződik az egyik álmom megvalósulása is, a Sóvidéki Tömegfutás, melyet hat alkalommal szerveztünk meg, és nagyon nagy sikere volt. Ez egy mozgást népszerűsítő rendezvény, rendszerint a Nemzetközi Töltöttkáposzta Fesztivál alkalmával tartottuk meg. Az első évben a szomszédokkal és a férjemmel kézzel készítettük el az érmeket és vasaltuk rá a pólókra a tömegfutás logóját. Furcsán néztek rám az emberek, amikor arra bátorítottam őket, hogy jöjjenek el és tét nélkül kocogjanak 4 kilométert. Első évben közel százan voltunk. Második évtől folyamatosan nőtt a résztvevők száma, más településekről is jöttek futni vágyók, hívtam a testnevelő kollégákat, és biztattam, hogy hozzák a diákokat. A második évi tömegfutás előtt bekopogtam az akkori polgármester úrhoz, Bokor Sándorhoz, a segítségét kérve, aki üdvözölte az ötletet, és a továbbiakban is mindig számíthattam támogatására. Pályázatok révén a résztvevők pólót és vizet kaptak, majd egy fából készült érmet, amelyet minden évben a férjem készített el. Szóval ez nem egyszemélyes feladat volt, hanem igazi csapatmunka. A kollégák is mindig ott voltak és együtt csodálatos élményeket szereztünk a gyerekeknek. Többnyire gyerekek szaladtak a tömegfutáson, de a szülők is „megfertőződtek”, anyukák, apukák, babakocsival, hordozóval, a helyi családorvosok, így együtt hirdettük: mozogni jó és alapvető szükséglet. Erre a rendezvényre büszke vagyok, és most hogy már nem ott élünk a családommal, örökbe hagytam a helyi közösségnek, a kollégák viszik tovább, és ezt nagyon jó látni.

– Hol folytatta pályafutását?

– 2019-ben visszaköltöztünk Székelyudvarhelyre, immár saját fészekbe, áthelyezést kaptam középiskolás éveim iskolájába. Így jelenleg Székelyudvarhelyen tanítok a Bányai János Szakközépiskolában, a sportosztályokban. Iskolánk sportosztálya egyedi és egyetlen a megyében. Itt a diákoknak heti nyolc-tíz óra edzésük van, kézilabdaedzőként dolgozok. Az iskolának saját sportcsarnoka van, szabályos méretű kézilabdateremmel, öltözőkkel, lelátóval. Négy év után a diákok gyakorlatból és sportelméletből is vizsgáznak. Nagyon szeretek itt dolgozni. Nem titkolt célom népszerűsíteni a sportosztályt, és minél több versenysportolót bevonzani ezekbe az osztályokba. Jelenleg is sok az élsportoló a sportosztályokban, de vannak csak hobbi szinten sportoló diákok is. Szigorú pedagógus vagyok, és a szó jó értelmében hajtom őket, nem fogadok el kifogásokat, mindenkinek edzeni kell mindennap, hacsak nincs komolyabb egészségügyi problémájuk. Jó volt visszatérni az alma materbe.

– Milyen a kollégákkal és a diákokkal a kapcsolata? 

– Szeretek dolgozni, sosem vonom ki magam a feladatok elvégzése alól. Ha szervezünk valamit a kollégákkal, nem maradok ki, igyekszem segíteni, ahol tudok. Tizenhét éve vagyok a pedagógusi pályán, és mindig osztályfőnök voltam. Szeretem, ha van egy csapatom, akikkel célokat tűzünk ki és együtt dolgozunk valóra váltásukon. Minden diák egy külön világ, csodálatos megtalálni az utat hozzájuk. A diákokkal szoros a kapcsolatom, az osztályommal vakációban is napi szinten beszélünk. Amíg a helyzet engedte, sok közös programot szerveztünk, ezek még szorosabbá tették ezt a kapcsolatot.

– A kézilabdán kívül van esetleg más sporthoz szorosan kapcsolódó tevékenysége? 

– Tíz éve tanítok úszást a helyi uszodában. Nagyon szeretem ezt is! A víz más kapcsolatokat kreál, mint a labdajátékok. A vízben a gyerekkel ki kell tudjam alakítani a sikeres úszás elsajátításához szolgáló bizalmi kapcsolatot. Ötéves kortól tanítjuk a gyerekeket úszni, itt az életkori sajátosságaikból fakadóan a játékra nagyobb hangsúlyt fektetünk.

– Sikerül a munka és a magánélet között megtalálni az egyensúlyt?

– Két kislányunk van, nyolc- és tízévesek. Amióta anya lettem, komoly szervezést igényel, hogy minden területen eleget tegyek. Munka után az ő programjaik is bele kell férjenek a délutánba és az enyém is. Néha egész komoly logisztikát igényel, de mindig megoldjuk. Én azt gondolom, hogy nem lenne teljes az életem család vagy hivatás nélkül. És egymás mellett el is férnek.

– Jut ideje hobbira?

– A sport, a mozgás most is az életem része. Gyakran eljárok futni, síelni, úszni, és gyermekeimet is ebbe az irányba tereltem. A lányaim heti kétszer kézilabdázni járnak, és heti egyszer úszni is viszem magammal. Azt gondolom, hogy most nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, mert gyermekeink számára sok sportág gyakorlása adott. Arra buzdítok minden szülőt, hogy próbáljanak ki több sportágat is, amíg azt látják, hogy szívesen jár a gyerek, de ne fosszák meg őket attól a sok pozitív élménytől, amit a sport ad. A sport nevel! A sportban tisztességesnek kell lenni, a sportban nem szabad csalni, a szabályokat be kell tartani, az ellenfél csak a mérkőzés erejéig ellenfél, utána sporttárs. Nem is gondolnánk, a sport mennyi mindenre megtanít! De ha a gyerekünk elkötelezi magát egy sportág mellett, mi szülők is sokat tudunk tenni, hogy rendszeresen járjon, hogy közben a tanulmányai is jó irányba haladjanak. Nemes feladat ez és járható!