Éppen két héttel ezelőtt, február 7-én voltunk a Csíkszéki Erdélyi Kárpát-Egyesület jubileumi Egyeskő-túráján, s a sziklatömb háta mögötti hegynyeregből, az Öcsém-tető felé vezető turistaútról a távolban feltűnő Csalhó-hegység impozáns alakját szemléltük, nem is sejtve, hogy napra pontosan két hét múlva, február 21-én, a Moldva Olümposzaként emlegetett hegység lesz a következő téli túránk helyszíne. Bölöni Sándor túravezetőnk már akkor dédelgethette ezt az ötletet, a programlehetőséget, amely reményeink szerint a majdani vándortábor túrakínálatába is bekerül. A Keleti-Kárpátok középső részén elhelyezkedő hegység formagazdagságát a konglomerátum és mészkő adja, ehhez hasonló kőzettani összetétele még a Csukás- és Bucsecs-hegységnek van. A Csalhót ezúttal nem északnyugatról, Durău felől közelítettük meg a klasszikus útvonalon, hanem a délkeleti oldaláról, Izvorul Muntelui településről indulva. Csíkszeredából autózva Gyergyószentmiklóson keresztül a Gyilkos-tó és Békás-szoros érintésével jutottunk el gyalogtúránk kiinduló pontjára. Útközben még kis kitérőt tettünk a békási víztározóhoz, melynek víztükrén éppen táncot járt a napsugár. Túravezetőnk röviden ismertette a vízgyűjtő kialakításának történetét, az ötvenes-hatvanas évek között épült elsőként, egyike a legnagyobb víztározóknak az országban. Legutóbb 2019. szeptember 22–23-án jártunk szervezett formában, CsEKE-színekben a Csalhón, s életem talán legszebb napfelkeltéjében gyönyörködhettünk akkor a hegyen. Buzás Márton túratársunk vezette azt a túrát, még mindig fülemben cseng a hangja, azóta sem felejtem szavait. Neki állítottunk emléket legutóbbi túránkkal, egyperces néma csenddel emlékeztünk meg róla indulás előtt. Utunk során végig éreztük a gondviselést, ahogy elkísér minket, s ránk mosolyog fentről a napsugárral. Ennél szebb időt nem is kívánhattunk volna a Csalhó-túránkhoz. A Csalhó Nemzeti Park területére belépő megváltást követően lehet bebocsátást nyerni, a terület számos ritka növény- és állatfaj otthona. A Csalhó-hegység téli arcát ez idáig nem ismertem, különleges élmény volt megtapasztalni a jeges csodát, a fehérbe öltözött sziklafalakat. A bakancs talpára húzható karmocskák és a túrabotok elengedhetetlen kellékei voltak ennek a közepesen nehéz, izmokat azért jól megdolgoztató téli túrának. Izvorul Muntelui település végéből, 800 m tengerszint feletti magasságból indulva, a piros sáv jelzést követve haladtunk az 1760 m magasan elhelyezkedő Dochia menedékház felé, közel ezerméteres szintkülönbség elé nézve, ami komoly erőpróba a havas, eljegesedett terepen. Felfelé a piros sáv turistajelzést követtük, lefelé a kék sáv jelzés mentén ereszkedtünk, szép körtúrát téve. Az egyik applikáció szerint a megtett táv közel 20 km, a szintkülönbség kicsivel több mint 1300 m, hogy csak a száraz adatokat említsem. Az élmény viszont, ami a számok mögött megbújik, sokkal színesebb és maradandóbb. A hajnali indulásnak és a jó ütemű haladásnak köszönhetően, még azelőtt visszaérkeztünk a kiindulópontra, mielőtt „leoltották volna a villanyt” az erdőben, így nem kellett használjuk a zsebünkben lapuló fejlámpánkat. A piros sáv turistajelzés először csak enyhén emelkedik, vegyes erdőn keresztül vezet, a termetes fák közötti részeket gyönyörűen bearanyozta a napsugár és a tavaszváró énekesmadarak hangja simogatta füleinket. Friss hó borította az ösvényt, alatta jeges volt a terep, és fokozatosan emelkedett. Két kisiskolás gyermek is erősítette csapatunkat, egy testvérpár, akiknek nem ez az első magashegyi túrájuk, ők végig az élen haladva diktálták a tempót, lefelé jövet pedig élvezettel csúszkáltak rögtönzött szánkójukkal, ösvényt simítva a meredek oldalon. A szálerdő széles ösvénye egy idő után sűrű fenyőkkel szegélyezett keskeny ösvénnyé változott, ezen keresztül jutottunk el az első napsütötte tisztásra, amely a Poiana Maicilor nevet viselte. Másfél órányi járást követően érkeztünk meg erre a helyre, ahol rövidebb pihenőt is tartottunk. A tiszta időnek köszönhetően minden irányba lehetett kémlelni a horizontot, az egymás mögött sorakozó formás hegyvonulatokat, raktároztuk a látványt s a bőrünket simogató nap melegét. A terep ezután egyre meredekebben ívelt felfelé az erdő között, csúszott is rendesen, még a karmocskák is kevésnek bizonyultak helyenként, annak volt igazán biztonságos a lépés, aki hágóvasat öltött magára. Az útvonal felső harmadában kilátó is volt kialakítva. Az erdőzónából kiérve egyre gyönyörűbb kép fogadott, hatalmas, kúp alakú konglomerátumtömbök tűntek fel, Miron kucsmái. A nap már egészen melegen sütött, mire ideértünk. Annyi fotótéma került hirtelen, hogy kénytelenek voltunk újabb pihenőt beiktatni, megérkeztünk a zergék világába. Többen is voltak, téli köntösükben kecsesen mozogtak a függőleges sziklafalakon. Innen már nem volt sok az emelkedőből, hamar felértünk a platóra, ahol már sokkal nagyobb volt a hóréteg vastagsága, de végre kisimult a terep. Azt gondoltuk, innen már promenádon haladunk, de kisvártatva ereszkedni kezdtünk, mind lennebb és lennebb vezetett a keskeny ösvény az erdő között, s tudtuk, hogy ezt még azért vissza kell mászni, ahhoz, hogy az úti célunkat elérjük. Így is volt, a túlsó oldalon kapaszkodóból sem volt hiány, rendesen bepótoltuk a korábbi szintvesztést. Gedeon sziklái alá érkeztünk, újabb komoly emelkedő elé néztünk, s felfelé tekintve egy kíváncsi zergét pillantottunk meg a szikla tetején, éppen minket kémlelt, a fotósok nagy örömére. Kikapaszkodtunk a sziklák közé ékelt folyosón keresztül és felértünk egy újabb lapos platóra, az itt kialakított sátorozóhelyre, ahonnan már lehetett látni a Dochia menedékházat. Még egy utolsó rövid kapaszkodó maradt, ezt hátrahagyva megérkeztünk a menedékházhoz, ahol hosszabb pihenőt tartottunk. Aki jó erőben volt, az még folytatta innen az utat a Tóka-csúcsra (1904 m), amelyet a piros sáv jelzés mentén, törpefenyőkkel szegélyezett útvonalon keresztül, több mint ötszáz lépcsőfokból álló fémszerkezeten lépegetve lehet elérni. Két óra alatt vissza is érkeztek a csúcshódítók a menedékházhoz, ahol a többiek ezalatt napfürdőztek és a magashegyi macskák népes táborával barátkoztak. Szinte minden menedékháznál van macska, az évek során hozzáedződnek a hegyi terephez, testük is robusztusabb, bundájuk is gyapjasabb, némelyek annyira szimpatikusak, hogy nehéz megválni tőlük. Kevéssel 16 óra után kezdtük meg az ereszkedést a menedékháztól a kék sáv turistajelzést követve, ezen 2–2,5 óra alatt lehet leérni az aljba. Utunk most végig erdők között vezetett, jó döntés volt a másik útvonalat, a látványosabbat választani a feljutáshoz a reggeli fényben és ezt visszafelé. A kék sáv mentén, fentről lefelé haladva, a Dochia menedékház utáni első állomás a Detunáták, következő a Piatra cu Apă nevű hely, majd a Curmătura Lutul Roșu. Mindegyik helyszínen takaros pihenőhelyek vannak kialakítva, amelyek jól jönnek a megfáradt vándornak, főleg felfelé tartva. Jó meredek volt a lefelé vezető utunk, helyenként csak nagyon óvatosan tapogatóztunk az eljegesedett szakaszokon. Egy idő után elértük a kék háromszög jelzést is, majd a kék pontjelzést, ezeket követve érkeztünk vissza szerencsésen, mindannyian épségben gyalogtúránk kiindulási pontjára, kevéssel 18 óra után, ahonnan még közel háromórás autózás várt ránk hazáig.

Péterffy Ágnes-Katalin, Csíkszereda