Korábbi beszélgetésünkben a székelyföldi mezőgazdaság jelenlegi helyzetéről számolt be dr. Biró A. Zoltán professzor, társadalomkutató a KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja által végzett felmérések tükrében. Beszélgetéssorozatunkat a térségben élő családok helyzetének bemutatásával folytatjuk. [caption id="attachment_86904" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: László F. Csaba[/caption] – Az intézet több alkalommal végzett kutatásokat a családok helyzete, működése témakörében. Miért kiemelten fontos a család, a háztartás témaköre? – A kérdés indokolt, hiszen a társadalomkutatások nagyobb része ma már inkább az egyének életvitelének, magatartásainak, véleményének feltárására irányul, és ebből próbálnak a kutatók következtetni egy település, egy térség vagy egy ország társadalmának a milyenségére. A székelyföldi térségben azonban a család kutatása fontosabb, mint az egyének vizsgálata. A magyarázat a térség társadalomtörténetében keresendő. Egy olyan térségben, ahol évszázadokon át a nagybirtokok kisebb vagy egészen mellékes szerepet játszottak, a társadalmi rétegek szerinti tagolódás mértéke – más térségekhez viszonyítva – alacsonyabb volt, a család képezte a szó szoros értelmében véve a társadalom alapegységét. Ebben a modellben a lényeg a család önállósága, függetlensége. A térség társadalmi, politikai, gazdasági viszonyai közepette olyan családmodell alakult ki és stabilizálódott hosszú időn keresztül, amelyben a családnak akkora földvagyona van, amelyet ő maga tud kezelni, ehhez rendelkezik a szükséges munkaerővel, eszközökkel, állatállománnyal, háztartási felszereléssel, és nem utolsósorban az ehhez szükséges tudással, tapasztalattal. Ez a modell olyan „kerek, egész” modellt jelent, amely áll a saját lábán, nincs kiszolgáltatva külső, felső tényezőknek, és ami legfontosabb ebben: önfenntartó, önellátó. Nem mellékes nyilván a helyi közösség szerepe, amely visszaigazolja, megerősíti ezt a modellt azzal is, hogy a közvetlen környezetben minden más család ezt a modellt képviseli. Értékrendszer, normarendszer, kulturális minták sokasága burkolta be és tette hatékonnyá, ellenállóvá a modellt, amely szerkezetében és társadalmi funkcióját illetően is alapvetően tradicionális. – Nem számolta fel azt a modellt a kollektivizálás, iparosítás, a modernizáció? – Ez a családmodell valóban a kollektivizálásig működött magától értetődően, attól kezdve folyamatosan erős kihívások érték és érik. Azonban sokkal erősebb, mint gondolnánk, és a térség társadalmi folyamatának alakulásában mind a mai napig meghatározó szerepe van. Ennek nagyon fontos jele, hogy az 1989-es rendszerváltást követően ugyanazokat a földterületeket, ugyanolyan fölaprózott formában követelték vissza, ahogyan 1962 előtt voltak. Sőt a visszaigénylés idején abban is hittek, hogy a földtulajdonra alapozva vissza lehet állítani az 1962 előtti, önfenntartó családmodellt. Nem véletlen, hogy nem indultak be tagosítások, a földbérletek vagy a földeladások aránya a háztartások 10 százalékát sem érintette. A mezőgazdasági termelés – földművelés, állattartás – legfontosabb funkciója a családok többségénél még mindig a pénzkiváltás – nem kell mindenért az üzletbe menni! –, az önellátásra való törekvés. Az utóbbi időben a földalapú támogatások újra megerősítették a birtokszerkezet fölaprózottságát. A modell igyekszik továbbélni. – Azok körében, akik nem gazdálkodnak, mi történik a tradicionális családmodellel? – Ez nagyon fontos kérdés. Egyébként a térségben, a városo­kat is beleértve a háztartások több mint fele valamilyen formában még mindig gazdálkodik, vagy közvetett módon érdekelt a gazdálkodásban. A fentiekben említett családmodell azonban nem csupán az agrártevékenységben élhet és él tovább. Említettem, hogy a több évszázad alatt kialakult modellhez értékek, magatartások, normák kapcsolódtak: hogyan kezeljük a családban a tervezést, a munkarendet, a családon belüli munkamegosztást, az időbeosztást, a kapcsolattartást, a jövőtervezést, a munkaerő vagy a pénz beosztását; miként viszonyulunk az ünnepekhez, az iskolához, tanuláshoz, a piacgazdasághoz, a fogyasztási kínálatokhoz, a hivatalokhoz, a politikához, az egyházhoz stb. A változások ellenére a modell ezeken a szinteken is sokféle formában él tovább. Adott esetben támogat, véd, segít döntésekben és véleményalkotásban, helyzetek megoldásában. Más esetekben hátráltat a kezdeményezésben, a váltásban, az innováció­ban, a társadalmi szerepvállalásban, a mobilitásban… Sokféle térségi társadalmi jelenségre ennek az alapvetően tradicionális családmodellnek a működése kínálja a magyarázatot. – Ha a modell ennyire összetett, akkor nyilván a kutatás, a szakmai értelmezés is több területre terjed ki. Melyek a kutatási megközelítés szempontjai? – A témakör széles, ezért az adatfelvétel sok munkát igényel, a komplex kérdőíves lekérdezést rendszerint kiegészítjük interjúsorozattal, esetelemzésekkel. Első körben igyekszünk képet kapni a háztartások összetételéről, a felnőttek munkaerőpiaci életútjáról, iskolai-szakmai képzettségéről. Ezek fontos mutatók ahhoz, hogy a tényleges tevékenységet, a terveket vagy a véleményeket értelmezni lehessen. Második körben a családi gazdaság/gazdálkodás témaköre kerül napirendre, mint a munkaerőpiaci helyzet, anyagi helyzet, lakáskörülmények, gazdálkodási eszközök, háztartási felszereltség, munkamigrációs tapasztalat. A vélemények és attitűdök témacsoportban a közérzetre, a saját helyzet értékelésére, az intézmények megítélésére, a közéleti-társadalmi szerepvállalással kapcsolatos véleményekre, az egyéni és családi tervekre kell rákérdezni. – Milyen gyakran végeznek ilyen adatfelvételeket? – A háztartások működésére irányuló első nagyobb adatfelvételt 1999-ben végeztük a Csíki-medencében, 1000 fős mintán. Ezt követően 2004-ben és 2011-ben székelyföldi léptékben végeztünk adatfelvételt, illetve 2013-ban is. Ezekben a kutatásokban az MTA (akkori) Politikatudományi Intézetének kutatói voltak segítségünkre, mondhatni tőlük tanultunk. A nagyobb adatfelvételeket követően körülbelül 15 településen helyi, nagyobb adatfelvétel is készült. Most van napirenden egy újabb székelyföldi léptékű adatfelvétel szervezése, ha sikerül megszerezni hozzá az anyagi kereteket. A sorozat időbeli összehasonlításokra ad lehetőséget, lehetne látni, hogy mi történt 2004-től máig, melyek a változási trendek. – Sokféle eredmény… Emeljünk ki olyan tapasztalatot, észrevételt, statisztikai adatot, amelyet társadalomkutatóként nagyon fontosnak tart, vagy olyat – ha volt ilyen –, amely a társadalomkutatót is meglepte? – Két eredmény mindenképpen elgondolkodtató, és ezek fontosak lehetnének a közéleti szereplők, a fejlesztő szakemberek, a döntéshozásban érdekeltek körében is. Az első az, hogy az előbbiekben ismertetett háztartási modell nagyon lassan és kismértékben változik. Ha a sokféle kihívást és lehetőséget vesszük alapul – információk tömkelege, mobilitási lehetőségek, munkapiaci helyzet változása és mások –, akkor azt gondolnánk, hogy ebben a helyzetben a háztartások működése is gyorsan változik. Ez egyáltalán nem így van. Nyilván, a felszínen sok minden másként van, mint korábban, változik a foglalkozás, a fogyasztás, a lakókörnyezet, a szakmai vagy műveltségi ismeretek köre és sok más egyéb. Ami viszont tovább él, illetve a fiatalok nagy része körében úgymond újratermelődik, az a háztartás, a család fentiekben bemutatott belső működési rendszere. Nagyrészt ez adja a térségi társadalom stabilitását, magabiztosságát, erejét, másfelől pedig modernizációs, változási korlátként is működik. – Két fontosnak tartott megfigyelést említett… – Igen, a második észrevétel – és ez valóban meglepő! – ennek a modellnek a társadalmi súlya. Miről van szó? A háztartások 85 százaléka azt állítja magáról, hogy életvitele, életszínvonala „átlagos”. Mit jelent ez? Azt, hogy „úgy élek, mint a többiek”! Ezt az életszínvonalat hasonlítani is nehéz lenne, mondjuk az európai átlaghoz, de nem ez a lényeg. A saját életszínvonal, életforma tekintetében az a tapasztalat a fontos, hogy „hasonló a helyzetem, mint mindenki másnak a környezetemben”, nem sokkal jobb, de nem is rosszabb. Ez termeli a stabilitás, az egyensúly érzését, indokolja a ráhajtást, ha a környezethez képest lemaradás mutatkozik. Ugyanakkor ez a 85 százalék azt is mondja magáról, hogy az egyik fizetés éppen összeér a másikkal, a háztartás nem tud készpénzt megtakarítani. A háztartások szempontjából ez nem jó helyzet, hiszen a térségre jellemző társadalomtörténeti modell mindig működtette a készpénz-tartalékolást. Nem jó helyzet, de kezelhető, mert a családi erőforrá­sok, jövedelmek jelentős része – sok családban a nagyobb része – nem készpénz formájában van jelen. Ez a második észrevétel is a korábban bemutatott háztartásmodell tartósságára, társadalomformáló erejére utal. Kíváncsiak vagyunk, mit hozhat egy következő adatfelvétel, de a menet közbeni tereptapasztalatok nem jeleznek nagyon jelentős szerkezeti változást. Elképzelhető, hogy a fentiekben említett 85 százalékos arány fokozatosan, de lassan csökken. Egyébként a fennmaradó 15 százalék fele azt jelezte, hogy a háztartás komoly anyagi gondokkal küzd, a másik fele pedig azt, hogy egyáltalán nincsenek anyagi gondok. Sarány István