Mindig is úgy éreztem, hogy jó úton járok a mobiltelefon mérsékelt használatával. Soha nem ragaszkodtam túlságosan ahhoz, hogy „mindent tudó” és „új generációs” telefonkészülék tulajdonosa legyek. Számomra elsősorban beszélgetésre és üzenetküldésre való ez az izé. Az okos a másodlagos. Nem tartom helyénvalónak azt az állítást sem, hogy az okostelefon jóvoltából Székelyföldre megérkezett a digitalizáció, s hogy majdnem általánossá vált az internethasználat. Azáltal, hogy megvásároljuk a 4G-s készülékeket, és valamelyik szolgáltató előfizetőivé válunk, még egyáltalán nem nyerünk bebocsáttatást az internetes paradicsomba. Az okostelefon arra jó, hogy táplálja bennünk a tájékozottság illúzióját. Álca a butaságra. És ráadásul bevesszük az össze „bogot”, amit a fogyasztói társadalom általa felkínál. Szép lassan oda jutunk „telefóniában”, hogy teljesen feladjuk a szabadságjogainkat. Olyan szoftvereket kapcsolunk be, amelyek a mozgásunkat követik. Állítólag egy méteres pontossággal figyel így minket a Nagy Testvér, ha van lefedettség. Nem térképet, nem vizuális élményeket használunk a tájékozódáshoz, hanem GPS segítségével tévedünk el olykor a parlaggá silányult egykori búzamezőkön. Vérrel és verítékkel megszerzett fillérjeinket úgy költjük el, hogy azt a bankárok és az adószedők látják. És akkor csodálkozunk, hogy ránk uszítják a mesterséges intelligencia (AI) kutyáit, hogy negédesen vinnyogva, ugatva is olykor, rákényszerítsenek arra, hogy aztán a további bevételeinket is úgy költsük el, ahogy ők szeretnék. Vagy igyunk már jó előre a medve bőrére. Olyan bocsok bőrét isszuk így el, amelyek meg sem születtek. És ebben a szép és új világban csodálkozunk, hogy az összes KGB, a CIA, meg minden létező és rangrejtett titkosszolgálat a nyakunkra ül. Saját dögségünk vezet oda, hogy képtelenekké válunk a szabadság megélésére. Mert az ésszel és a szabad lélegzettel sok a baj. Olykor gondolkodni is kellene. Akkor inkább „együk” a megrágott és előregyártott „levegőt”. Úgy vagyok az okostelefonnal, tényleg, hogy csak másodlagos eszközként tartom a zsebemben. Kikapcsolom. Ha valami „olyanra” kíváncsi vagyok, akkor bekapcsolom. Kell a szakmához. Nem azért cselekszem így, mert szegényebb vagyok az átlagnál. Nem azért, mert képzetlen vagyok. Nem azért, mert öreg. Nem azért, mert nehéz és mocskos fizikai munkát végzek. Nem. Egyszerűen azért, mert úgy gondolom, hogy képes vagyok az idő tudatos beosztására, és számomra a „kommunikáció” nem egy mindenre kiterjedő pótcselekvés… A múlt év utolsó negyedében 342 millió darab okostelefon felt el, ami 7 százalékkal kevesebb, mint amennyit 2021 harmadik negyedévében vásároltak világszinten. Csak úgy szárnyalt az okostelefonok piaca, sok-sok százezer, tíz- és százmillió, milliárd példányokat adtak és adnak el belőle most is, de mintha megtorpant volna ez a minden szintre szétáramló „befolyás”. Nem kell folyton ott lógni valamilyen közösségi hálón. A munka nem az éterben mozog és zajlik, hanem a valóságban. Hagyjuk csak a kibervalóságot a fenébe! Azoknak való, akik úri jódolgukban azt sem tudják, hogy mit cselekszenek! Azt mondják, hogy jelen pillanatban egymilliárd nyomógombos, azaz hagyományos mobiltelefon található aktív használatban. Ez világszinten olyan egyötöde a nagy egésznek. És növekszik. Létezik egy olyan tendencia, hogy ezekhez a készülékekhez minimálisan egy-két okosfunkciót is hozzárendelnek, zenehallgatási lehetőség, valami egyszerű böngésző, néhány játék... Úgy néz ki, hogy van remény, lassan, de biztosan elindulunk a digitális detoxikáció útján. Mindannyiunk örömére és megelégedésére. Hiszen – csodák csodája! – a való világ létezik, s abban nekünk izzadságos munka által kellene élnünk. Hogy milyen más kézzelfogható jelei vannak ennek a folyamatnak a környezetünkben? Mert látszanak, megmutatkoznak… Egyik ismerősöm kiváló kertész egy tőlünk húsz kilométerre fekvő faluban. Mindig vannak olyan terményei, amelyeket nem nagyon tudok mástól beszerezni. És nem is akarok, ha a sajátom elfogy. Saláták, retkek, hagymák, palánták, oltóvesszők, nyáron garantált zöldségek, gyümölcsök. Arra kértem a fiatalembert, hogy mondja meg nekem a mobilszámát. Nincs nekem olyanom – válaszolta szerényen, de volt ebben némi huncutság is –, ugyanazon a birtokon gazdálkodom, amelyiken a nagyapám. Neki sem volt telefonja, mégis mindenki megtalálta. A feleségemnek viszont van egy valamilyen, de nem tudom megmondani a számát. Nem hívogatom. Mi „élőben” beszélgetünk egymással. És elég jól tartjuk a kapcsolatot, mert van már három gyermekünk. Egyébként meg lehet találni őt a piacon. Szép és ügyes fehérnép, ott árul minden kedden és szombaton, ahajt a második sorban, a kettes számú standon, ahogy a buszállomás oldaláról megyünk béfelé a zöldségpiacra…

Simó Márton