Említettem az előző részben, hogy Panama mélyszegénységben élő lakói hozzávetőlegesen és átlagosan napi 1 dollárból gazdálkodnak. Úgy gondoltam, ez önmagában is sokat elmond, hisz mindenhol a világon ez borzasztó keveset jelent, de mivel közben valaki rákérdezett, tájékoztatásképp most leírom (idegenvezetőnk jóvoltából) néhány élelmiszer árát. Szokás a „mennyi 1 kiló kenyér” kérdést feltenni. Az Panamában 2 dollár, de az adat nem releváns, ugyanis arrafelé nem igazán fogyasztanak kenyeret (de kapható, és nekünk rendszerint szolgáltak fel). Az 1 liter tej másfél, 1 kg krumpli 1,80, a marhahús kilója 7-7,50 amerikai dollárba kerül. Fontos a palackozott víz, amelyből a másfél literes kiszerelésű 1,40 dollár, hisz a csapon érkezőt nem ajánlott fogyasztani, különösen az európai gyomornak, bár az ott élők közül sokan isszák. Mindent meg lehet szokni.
Ez után a kis gazdasági kitérő után hadd kanyarodjunk vissza Panamavároshoz, amelynek a ma Casco Antiguo néven ismert óvárosa 1673-tól kezdett épülni, a Pedro Arias de Avila alapította eredetitől öt mérföldre, miután azt két évvel azelőtt Henry Morgan 1400 kalózzal feldúlta, majd egy tűzvész teljesen elpusztította.
Henry Morgant azért említem, mert a történelem talán leghíresebb-hírhedtebb kalóza volt, amit, bevallom, magam is csak ott tudtam meg. Sokat elmond az akkori viszonyokról, hogy a walesi származású Sir Henry Morganról (kb. 1635–1688) beszélünk, aki elsősorban a közép- és dél-amerikai spanyol városokat fosztogatta, és aki miután kikalózkodta magát, az angol flotta tengernagya és végül Jamaica kormányzója lett.
Ottjártunkkor pezsgett az élet. Különösen a székesegyház előtti tér volt igen mozgalmas. Bár különösebb turistaforgalmat sem ott, sem máshol nem nagyon észleltünk, a helyiek és a filmesek buzgólkodtak. Épp egy pompás, fodros, piros-fehér csíkos, a spanyol népviselet ihlette ruhába öltözött hölgyet állítottak különböző pózokba. Arrább, a művelődési minisztérium székháza előtt – amelynek egyik szárnyán azt írta: színház – bíborselyem, uszályos ruhakölteményben pózoló kreol kisasszonyt igazgattak, szépítgettek, valószínűleg valamilyen reklámfilm szereplőjeként. A sok apró tér, a díszes erkélyes, spanyolos házak meg az erkélyeket tartó pillérek legtöbbjének szemet gyönyörködtető kidolgozása és szimmetriája, a virágok, szobrok, vendéglők elegáns ajtónállói, a leginkább fehér házak színesre festett tokozatai és nem utolsósorban a rendezettsége szép látványt nyújtottak. Szinte mindenhol felújított épületekkel találkoztunk, amelyek között a Santo Domingo-kolostor romjai igazi, de még egy omladozó ház is festői ínyencségnek hatottak. Én azonban továbbviszem olvasóimat az ország ősibb történetének letéteményeseihez. Mert Panamában is, mint mindenhol az Újvilágban, előbb az indiánok voltak, akiket ma – a szabadság nevében – már nem illik, mi több, nem szabad (!) így nevezni, mint ahogyan négerek, cigányok sincsenek. Vagy mégis vannak? Szerintem igen. Az őslakosok tehát, hiába kerülgetjük, itt is az indiánok voltak, akik valamikor i. e. 11 000 és 1000 között telepedtek le, az egész kontinensen végigvándorolva. Általában kiskirályságokban, kacikákban éltek, mint erről Passuth is szépen ír. Nem tudjuk pontosan, hisz csak becslések vannak, amelyeket hézagos információkból következtettek ki és vitatnak a mai tudósok, hogy Kolumbusz érkezésekor hányan lehettek. Panamában 200 000 és 2 millió közé teszik a számukat. Hivatalos adatok szerint ma a lakosok 12%-át alkotják. Meglátogattuk őket.