Másfél évtizeddel ezelőtt, apám halála után indultam a Szentföldre Istent keresni. Hátha van, és hátha segít. Nem találtam, de sokat segített, és könyv lett belőle.
Az idén, férjemnek az örökkévalóságba távozása után fél évvel indultam a karibi világba, új országokat, élményeket keresve, és ezzel enyhülést remélve. Furcsán jött össze mindkettő. Utam sokféle történést hozott magával, de nem jelentett feltöltődést – és gyógyírt sem – a rettentően friss sebre. De valami mégis történt.
Talán önmagában a kimozdulás, majd a hazaérkezésem utáni esküvő, fogadott családom jóindulatúnak szánt, de félrement szövegei, meghökkentő elvárásai, a mindezek ellenére, vagy épp ezek következtében felerősödött idegenségérzésem, meg a sors (sőt: Sors!) adta barátok melege sokat, nagyon sokat segített. Hozták húsvétra a valódi feltámadást. Ki várhat, ki kérhet ennél többet a sorsától, miután örökre búcsút vett eddigi élete két támaszától, akikről, szerencsére, még éltükben tudta, hogy azok. Hálás vagyok nekik és értük. Ezért úgy vannak benne mindig a soraimban, mint másoknál szeretteik az imáik szavaiban. Mert egyikük a képességeimet és a hangulatomat adta, másikuk a nyugalmat és biztonságot, hogy ezeket kamatoztassam.

Nehéz, nagyon nehéz nélkülük. És bár a friss veszteség még benne van minden percemben, tudom, hogy amit kaptam, azért cserében mindig magamból a legjobbat adtam, és ezt teszem ezután is: ez a megtartó és továbblendítő erőm. Amihez, szerencsémre, hozzájárulnak azok, akik szeretnek. Táplálnak emberek és gesztusok. Meg események, melyek csalódást sosem okoznak. 
Indulásom előtt volt, aki gondoskodott róla, hogy kezeljék a vállam, amivel bőröndöt kellett cipelnem. És volt, van, aki egész testem tartja karban, miközben lelkünket is építgetjük sok jó beszéddel. S miután vonathoz indulásomkor világgá posztoltam fájdalmamat, hogy nincs, ki kikísérjen és integessen, termett hirtelen az állomásra bőröndhúzó, integető szeretetet pótló barátnő, érkezésemkor pedig várt szolgálatkész személyzet - most ez is nagyon sokat jelentett, és színház, színház, naponta kétszer is, meg barátok, találkozások, beszélgetések. 
Olyan jól összejött minden. Sőt, várakozáson felüli volt. És a folytatása is ugyanolyannak ígérkezett, hisz azon ritka esetek egyike volt, amikor nem teljesen ismeretlen társasággal indultam, hisz nem először találkoztam a szobatársammal: együtt voltunk Kubában, ott ismerkedtünk meg, mert mindketten társítást kértünk. És talált a szó, illetve könnyen elviseltük egymást, ami bizony szintén nagy szó. Ugyanígy már jártam az idegenvezetőnkkel, szintén Kubában, ahonnan maradt is bizonyos „szakmai” kapcsolatunk. Sajnos volt még egy ismerős, akinek egyáltalán nem örültem, bár igyekeztem felnőni a helyzethez. Akik olvasták kubai úti élményeimet, talán emlékeznek, hogy volt ott egy hölgy, akivel már első ebédünk alkalmával történt egy kellemetlen incidensünk. Ugyanis alighogy elhelyezkedtünk az asztalnál, számonkérő hangon szinte azonnal elindította a „ti, erdélyiek” kezdetű szöveget, ami már önmagában kényelmetlen. Ráadásul fogalomzavarban és mindentudásban szenvedett. Természetesen megfogadtam, hogy keresztülnézek rajta, és nem rontja el egy pillanatig sem a hangulatomat. Sajnos állandóan a közelemben volt. És néha ő volt a kisebbik rossz.