– Na látod, Lala, akármilyen kemény fickó vagy, ha a csajod leküld a szeméttel, hát mész! A vígan kipingált cégéren ez állt: Ekabu Bekapu – Szendvicsrestaurátor. Alul, kisebb betűkkel meg ez: Szendvics Gróf egyenes ági leszármazottja. Ekabu erre a rokonságra nagyon büszke volt, az pedig egyoldalúságának számlájára írható, hogy nem érdekelte, fordítva esetleg fennállna-e. Az említett grófról egyébként nem tudott semmit, de úgy érezte, az épp elég. Kitűnő menedzser barátja szakmai jó tanácsára vállalta fel ezt a csöppet sem nyűgös rokonságot. Bekapu mindenfajta szendvics restaurálását elvállalta türelemért és megértésért cserébe, munkáját szenvedélyesen végezte, és ősétől származó szakmai bravúrral. Művésze volt ennek a csupa-szendvics-világnak. A szendvicseket műtárgyakként kezelte, az elfogyasztókat pedig műélvezőkként. Tudta, kora művészetének netovábbját hozza létre így. Mert a művészet mindig képes megújulni és nemesedni... A restaurátorok sorsa általában hálátlan, de Bekapu nem is várt elismerést ettől az utókortól, ő a szendvicsek érdekében végezte munkáját. Hogy tevékenységében ne zavarja, haját rövidre vágatta, szakállát meg persze. Ruházata alig volt több kettőnél. Szeme körül a szarkalábak laza fénybe borultak a restaurált szendvicsek hálájától, míg háta mögött az elaggott, málló szendvicsek tornya árnyéklott. És Ekabu remekelt, munkája mindig remek lett. Ha benézett hozzá valamelyik szomszéd, s futtában megkérdezte, na, hogy megy az üzlet, hogy megy? Bekapu humorkás szomorral jegyezte meg: rakosgatom... Nem tette hozzá, hogy az igazi művészek sorsa mindig hálátlan, mert titokban, másodállásban szendvicsgyáros volt...