Savaria Szimfonikus Zenekar február 18-i farsangi hangversenyére invitáltak. Örömmel tettem eleget a kérésnek, hiszen korábban gyakori vendégnek számítottam a híres-neves Bartók teremben tartott koncerteken. Ráadásul, mint a bemutató megkezdése előtt bejelentették, az együttes hatvanadik születésnapját is ünnepelték. A programot kiváló ízléssel állította össze Vajda Gergely, az est karmestere. A Maestrót még a Magyar Rádióban kollégámnak tekinthettem, majd amerikai sikereiről szóltak a híradások. A nagy magyar karmester-generáció, Ormándy Jenő, Reiner Frigyes, Széll György és Solti György az Újvilág legnagyobb zenekarait virágoztatták fel, de ezek húzóereje a kisebb együttesekre is hatással volt. E területen öregbítette a magyar zenészek hírnevét az est dirigense. Természetesen amerikai impresszióitól nem tudott elszakadni, így Aaron Copland El Salon Mexico című műve nyitotta az estet. Coplandot tartják a legnagyobb amerikai zeneszerzőnek, tény, hogy kicsit hivalkodó zenéjével vadnyugati életérzést fejez ki. Még a hetvenes években láttam a Zeneakadémián vezényelni, akkor a Billy, a kölyök című balettzenéjét játszotta. Emlékeim szerint a fergeteges taps inkább a mesternek, mint harsány zenéjének szólt. A most bemutatott darab talán az előbbinél jobb kompozíciója, de így sem szerettette meg velem az életművét. Mögöttem egy kisfiú füle befogásával védekezett a forték egészségkárosító hatása ellen. Valóban, egy korábbi Rigoletto-előadást jellemezve felhívtam a figyelmet, hogy az egykori zsinagóga jó akusztikájú termében csínján kell bánni az erős hangzásokkal, s ezt most is megerősítem. A feszes ritmusok interpretációja a zenekartól és a karmestertől egyébként nagy fegyelmet igényelt, amit jól oldottak meg. Ravel G-dúr zongoraversenye is a karneváli hangulatot folytatta. A darab kicsit eklektikus, hol a népies, hol a jazzhatás érvényesül, máskor a rachmaninovi életművet idézi. A szólót Palojtay János játszotta. A tehetséges fiatal az ifjú Ránki Dezsőt juttatta eszembe, külseje és játékának finomsága is rá emlékeztetett. A művész tökéletesen vette az első tétel technikai akadályait, mégis engem a második, adagio-rész árnyalatai „fogtak meg”. A közönség fergeteges tapssal jutalmazta az előadást, amit Palojtay egy ráadásszámmal hálált meg. Isaac Albeniz leghíresebb darabjának, az Asturiasnak a zongoraátiratával kedveskedett az egybegyűlteknek. A siker ezúttal sem maradt el. Ezt követte a francia szerző Spanyol rapszódiája, amivel Ravel igazán kidomboríthatta baszk származását. Az est a Diótörő Duke Ellington által feldolgozott változatával zárult. Csajkovszkij balettjéről már nagyon sok bőrt lehúztak, így kicsit féltem a mostani verziótól, de kellemesen csalódtam. Dzsesszmuzsikusok is érkeztek a színpadra, s igazi örömzenének lehettünk tanúi. Ez a Savaria Szimfonikus Zenekar más, mint az az együttes, amit az ezredfordulón megismertem: hangzásában egységesebb, s jóval fegyelmezettebb. Kivételes előadásnak lehettünk tanúi, ami Vajda Gergely irányításával bearanyozta a közönség farsangutóját. A teremből kifelé igyekvők derűs arca sok mindent elárult.

Csermák Zoltán