[dropcap]1[/dropcap]976. június 9. Kigördül a szereldéből az első Csíkszeredában gyártott traktor. A kis lánctalpas olyan sorozatot indított el, amelynek változatait szívesen fogadták a mezőgazdaságban, de eljutottak külföldre is, ahová magukkal vitték városunk hírét-nevét. Példának okáért, 1982. március 18-án aranyéremmel tüntették ki a SV-445 típusú szőlészeti traktort a lipcsei nemzetközi vásáron. Külföldi partnereink közül kiemelkedett Algéria, ahová több száz traktort szállítottunk és ahol állandó szervizszolgálatot működtettünk több éven át. A tulajdonképpeni traktorgyártás mellett legfontosabb eredmény volt szakmunkások, üzemmérnökök, mérnökök generációinak kinevelése és munkába állítása, egyszóval olyan műszaki gárda kialakítása a gépgyártásban, melynek városunkban és a megyében nem volt hagyománya, biztosítva ezáltal itthon, szülőföldjükön munkalehetőséget és szakmai érvényesülést a székely fiatalok számára. Ilyen meggondolások vezették az üzem illetékeseit arra, hogy nagyméretű iskolaközpont létesítését határozzák el, magába foglalva bentlakást, iskolaműhelyt, étkezdét, tornatermet stb. Az iskolaközpont a mai napon is városunk ifjúságának tanulási feltételeit biztosítja. Az üzemi beruházások sorában épült fel a gyár mellett, két négyszintes lakótömb legénylakásként, illetve fiatal családosok lakhatásának biztosítására. Munkájuk mellett az üzem fiataljai ápolták a népi hagyományokat is. Országosan ismert volt a székely férfikórus, de tánccsoport, sőt könnyűzene-együttes is működött Trakto-rock néven. Üzemi lap működött ’82–89-ben. Kommunizmus ide, Ceauşescu oda, a traktorgyár közössége bízott a jövőben, megőrizte optimizmusát a nehéz időkben is. Az elhibázott állami gazdaságpolitika béklyóiban is tette a dolgát, új traktortípusokat fejlesztettek ki és határozottan törekedtek a traktorgyártás integrálására. Az ország gazdaság állapotának megfelelően azonban az 1980-as évek végére a traktorgyár is egy óriási csődtömeggé vált. Hihetetlen büszkeségre és (hogy egy későbbi levitézlett politikust is idézzek) „trükkök százaira” volt szükség ahhoz, hogy hónapról hónapra biztosítani lehessen a szükséges béralapot a kétezres közösségnek. Mindezek ellenére az akkori gárdának nincs szégyellnivalója, nem rajtuk múlott, hogy megbukott a csíki traktorgyártás. Sokkal inkább szégyellni való a rendszerváltás után kialakult állapot. Ma, amikor fesztiválok korát éljük itthon és az egész Kárpát-medencében, amikor egyre több és többféle megemlékezésre, találkozóra kerül sor, nem hagyhatjuk a feledés homályába süllyedni az olyan területet, mint a csíki traktor és annak története. Illő és méltányos, ha felelevenítjük egy emberi közösség hősies küzdelmét, és kegyelettel megemlékezünk azokról, akik részesei voltak a küzdelmes munkának, de már nincsenek az élők sorában… A volt traktorgyárosokhoz fordulva javaslom, szervezzük meg a „traktorosok” találkozóját. Esetleges időpont lehetne például 2016. június 9., a 40. évforduló. Akkor is lépni kell az ügyben, ha időközben alaposan szétszóródtunk a nagyvilágban. Talán éppen ezért! V. Szakács Attila Imre közgazdász,a traktorgyár volt osztályvezetője [caption id="attachment_10109" align="aligncenter" width="620"] Fotó: Fototeca online a comunismului românesc, 277/1978[/caption]