Tavasszal, kertészkedés közben Mécs László verse, annak címe és többször visszatérő motívuma jutott sokszor eszembe: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld…” Az utóbbi két évben Székelylengyelfalván, ahol jó szüleim felneveltek, a fákat megmetszettem, több öreg, korhadt fát kivágtam, helyettük újakat is ültettem, és azokat locsolgattam. Munkálkodásom közben töprengtem el, hogy amíg szüleim éltek nem igazán éreztem magaménak azt a fajta kerti ténykedést, amely mostanság belső igényből tör fel bennem. Gazdává lettem. Egy kis kert gazdájaként szeretem végezni az ott adódó munkákat, mert miközben dolgozom, igen lényeges felismerések születnek, és erősödnek meg bennem. Egyet le is írok belőle az alábbiakban, annak reményében, hogy talán valakinek épülésére lesz az olvasók közül. Június 1-jén kerékpártúrára mentünk a Segítő Mária Gimnázium diákjaival, tanáraival. Első éjjel Varságon, második éjjel Lengyelfalván szálltunk meg. Ottlétünk alatt hátramentem a gyümölcsöskertbe, hogy szemügyre vegyem a fáimat. Észrevettem, hogy a szilvafákon egyrészt szépen fejlődik a termés, de sok szilva el is van már sárgulva. Megfogtam egy ágat, megráztam azt, mire igen sok elsorvadt, elsárgult szilva lepotyogott a földre. Szomorúan, félhangosan mondtam: „Vízhiány”. Az történt ugyanis, hogy hóolvadás után szinte egyáltalán nem volt eső, csapadék, a föld kiszáradt, s a szépen induló, gyümölcsöt bőven ígérő fák a termésüket szelektálták. Csodálattal töltött el annak tapasztalata, hogy az öntudatlan fák mire képesek. Milyen csodálatosan megalkotta a Teremtő Isten őket. A fák úgymond „észreveszik”, hogy csapadék hiányában mindenik gyümölcsöt nem tudják megtartani, „felnevelni”, ezért megszelektálják a termést, s egy részüket táplálják, próbálják éltetni, a beérés állapotába juttatni. Mivel Úrnapja táján, az Oltáriszentség életünkben betöltött szerepén gondolkodtam, a kertben tapasztalt jelenségből a következő természetfeletti üzenetet nyertem: A jó Isten kegyelme sokféle képen árad ránk, mint az eső, hogy tápláló gyümölcsöt jelentő jó tulajdonságaink, erényeink legyenek (például figyelmesség, bölcsesség, hit, remény, szeretet, kitartás stb.), de különösképpen az Oltáriszentség által tudja lelkünket termékennyé tenni. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az Oltáriszentség egy csatorna, amely által a teremtő, gondviselő és megszentelő Isten „természetfeletti vízzel”, kegyelmével tölti el életünket. Éppen ezért szomorúsággal és elégedetlenséggel töltött el a tapasztalat, hogy bár Jézus a mi kezünkbe adta önmagát, hogy Őt, az „élet kenyerét” (Jn 6, 35), az „élet vizét” (Jn 4, 14) fogyasszuk, kevesen és ritkán igénylik magukhoz venni, s kevesen ünneplik meg Őt (legyen az vasárnap, vagy éppen Úrnapja!). A hasonlat értelmében tettem fel magamban a kérdést: Vajon lesz-e termésünk víz hiányában, avagy kegyelem hiányában lesznek-e közösséget tápláló gyümölcseink, erényeink? Isten őrizzen, hogy idejekorán lepotyogjanak rólunk, mert nemzetünk s egyházunk éhezni és szenvedni fog. Simó Gáspár spirituális atya