Villanyautó

Egyre közelebb érkezik hozzánk. Itt van már a ház előtt. Pár évvel ezelőtt volt szerencsém egyben utazni. A tulajdonos nagy beleérzéssel újságolta, hogy újon vásárolta, s hogy milyen drága volt, de úgy tűnik, hogy mégis megéri. Vásárolhatott volna annyi pénzért egy hatalmas méretű városi-terepjárót.

Folyton azt ecsetelte, hogy jóval kevesebb a forgóalkatrész, nem kopnak annyira, olajozni-zsírozni sem kell annyit. Környezetkímélő. Az üzemeltetése már amiatt is könnyebb, hogy a villany gyakorlatilag „ingyen” van. Csak fel kell tölteni az akkukat. Van konnektoros csatlakozója, illetve olyan átalakító benne, amely egyenárammá simítja az ötven hertzet. Mondta az illető, hogy nincs azért ingyen ez az energia sem, nyilván – ezzel tisztában van –, gyakorlatilag 15 lej körüli lehet egy teljes töltés, s az elég neki, pontosabban a gépkocsijának mintegy kétszáz kilométerre. Ha mondta, elhittem. Mit tehettem mást, nem tudtam ellenőrzi az állítás valóságtartalmát. Ennyi volt akkor annak az autónak a hatótávolsága. Közben fejlődött ez az iparág. Ma már egyre több az elektromos meghajtású gépkocsi. Már Dénes bá esetében is teljesen természetes beszédtéma. – Ilyent vett a vejem is Svédben! – újságolta – Ha lejár a kovid, akkor már azzal jönnek haza! Olyan az övék, hogy négyszáz kilométert tud, és olcsóbb a régi Volvonál, amellyel tíz évet járt. Olyan húszezer… Gondoltam, hogy euróra gondolt… Aztán valahogy elterelődött a beszélgetés az elektromos autókról. Többek között szó volt arról, hogy ezen a tavaszon annyi eső lett, s hideg volt erősen, hogy nem tudták beültetni a kertjüket… Falun… – Mi még most is az öreg Golfunkkal járunk ki… – nyomatékosította, hogy jelezze, náluk ilyen téren megállt az idő, de ki nem merte volna a falu nevét, hogy Székelyalsófelsőkicsinagyhomoródkörtefája. Mintha tabu lenne. Pedig én is jól tudom, hogy honnan került ebbe a nagyot látó kisvárosba… – A lányáék nem úgy jönnek, hogy maradjanak? – tettem fel a kérdést, amely általában bosszantja az öregurat… – Ide? Minek? Nem tudnák már megszokni ezt a nincstelenséget, főleg az unokák, mert ejsze azok már svédek… – tette hozzá büszkén, pedig sejtettem, szíve szerint azt sem bánná, ha az a meseautó vagy mi, úgy lerobbanna, hogy ki sem mozdulna az udvarukról… Csak szégyelli mondani.

Simó Márton