Sokáig nem igazán éreztem a fontosságát – valószínűleg koromból adódóan is – a közösség szerepének. Egészen kicsiként már viszonylag önálló voltam, óvodásként könnyen és jól közlekedtem egyedül, bátran és kéretlenül is megfogalmaztam a véleményem, később pedig úgy alakult az életem, hogy inkább a közösség – család, iskolai osztály, tanárok – véleményének, döntésének a súlyát érzékeltem, mint megtartó erejét. Mire gondolok? Például az iskolában a kortársak véleményének mindent fölülíró erejére, a családban a szülők döntésének a gyermekre gyakorolt hatására (olyan nagyobb kérdésekben, mint: országot vált-e a család, kiveszem a gyermeket abból az osztályközösségből, ahol bántják stb.). Kamaszként és fiatal felnőttként volt bennem tehát egy olyan érzés, hogy egyedül könnyebben és konfliktusmentesebben boldogulok.

Mikor és mitől változott ez meg mégis? Az anyaság kezdetével, abban a két évben, amikor a gyermeknevelési szabadság idejére kiszakadtam a munkaközösségből, megszűntek a munkakapcsolatok, lemorzsolódtak a jó ismerősök, a közeli és távolabbi városokban élő barátnők szintén édesanyák lettek, és már nem tudtak hazautazni, hogy hétvégén együtt legyünk. De még telefonálni is ritkán tudtunk. Ebben az időszakban fogalmazódott meg bennem először az a gondolat, hogy jó lenne, ha valakiken keresztül legalább részben, egy kicsit kapcsolatban maradhatnék a világgal. 
Nagyon szép időszak minden család és nő életében a kisgyermek érkezése, ugyanakkor nagyon magányos is tud lenni. Eleddig nem értettem igazán, hogy az édesanyák miért szerveznek csoportokat és járnak baba-mama klubba, aztán amikor a játszótéren csak úgy szóba elegyedtünk az egyik ismeretlen anyukával, és megtudtam tőle, hogy ők is a szeparációs szorongással küzdenek, neki is jólesne, ha a gyermekdalokon, mondókákon és a baba mozgásfejlődésének szakaszain kívül valami mással is foglalkozhatna, tehát igen, ő is vágyik a társaságra, akkor ráéreztem a közösség erejére. 
Megértettem, hogy miért keresik az édesanyák egymás társaságát, miért hasznos közösségben lenni és nem magamra maradni a kérdéseimmel, érzéseimmel, tapasztalásaimmal. (Természetesen ez nem azt jelenti, hogy innentől kezdve baba-mama klubba jártam.) Egy új közösségnek a tagjává válni is hosszabb folyamat. De a felismerés megszületett bennem, hogy az anyaságom nyitottabbá tett az új közösségek felé.