Írtam már a „jópofa”, szellemes, versbe szedett reklámokról, ma jutott eszembe, hogy veszélyesek is lehetnek néha. Dúlt arcú, középkorú férfi állít be egy kozmetikai céghez. – Hol van az igazgató? – ordítja. Felvezetik hozzá. – Uram, maguk engem otromba módon becsaptak, én magát agyonverem. – De kérem, mi történt? – Azt állították szórólapokon, óriásplakátokon, hogy a maguk szempillafestéke a LEGJOBB a világon. – És? – Az este a Sétatéren sétáltunk a barátnőmmel, csókolóztunk is, és az SOKKAL JOBB volt. * Egyszer én is csináltam magamnak egy kis reklámot, még megboldogult állattenyésztési farmer koromban történt. Ültem a kis irodámban a telepen, velem szemben a hídmérleg. Szerződött növendéket hajt fel egy bácsika, próbamérésre. Az öreg Bara kikiabálja az eredményt: 385 kiló. Kilépek az ajtón. – Mit gondol, mérnök úr, mennyit nyom a tinó? Odalépek, megtapogatom a boci hátsó felét, majd a fejét, megnyomogatom az oldalát, hátralépek, majd mondom. – Hát, nincs egészen 390, inkább 5 kilóval kevesebb… (Sok évvel azelőtt még tudtam, le kell mérni a távolságot az első nyakcsigolyától az első farokcsigolyáig, vagy valahogy így, majd egy körméretet venni, megnézni az állat tápláltsági állapotát és megszorozni valamennyivel…) Visszalépek az irodámba, de még hallom: – Fiatal ember a mérnök, de tud… * Amikor beléptem Pityóka­or­szágba, sok mindent nem tudtam, igaz, egyik sem volt tantárgy a Mezőgazdasági Főiskolán. Igaz, újsütetű munkatársaim csodálkozására, de mindig utánakérdeztem, mi mit jelent. S megtudtam: még pityókája sincs = szegény, mint a templom egere; segédkönyvelő = radírgumi, s ha annak kiütik a szemét = ellopták a radírt. * A déli munkamegbeszéléseken a brigádosokkal számba vesszük az aznapi teljesítményt és a másnapi tennivalókat. Ilyenkor jöttek a számomra érdekes megállapítások: „Annyian voltak, mint az olvasón a bogok!” Azaz sokan. Jött két új traktorista a faluba, az első fizetésükből, ami kb. 900 lej lehetett, vettek egy egész tasak vagy karika „lozinplikket” 300 lejért. Egy sör mellett bontogatták a Gyuri kocsmájában. S. Feri megállapította: „Úgy bontogatták, mint az asszonyok a fuszulykát.” A VI-os brigádos panaszkodik, nem kap embert a vetőgépre. „Sok ilyen jövő-menő ember van a brigádjában?” – kérdezi Cs. Balázs. „Hát ilyen nincsen sok, csak állandós nincs egy se.” Mari nénit ajánlják valami munkára. „Nem jó, úgy dolgozik, hogy munka közben a gereblyét a kezében be lehetne festeni” – mondja Sz. Imre. Szénacsinálás ideje. „Sz. B. olyan hegyes boglyát rakott, hogy a hegye belement a szarka hátsójába.” „Felteszem a négyeselőt” – estefelé, bizonyos kor után, olvasni, írni szemüveg kell. Ha két ló nem bírja a terűt, még kettőt kötnek elébe, négyeselnek. Összkomfortos erdei ház, kaszás ház Libánban, nem olyan, amiben még infraszauna is van színes televízióval, wifivel, hanem olyan, amiben még „húsdaráló is van”. (B. Pali mondta a 60-as évek közepén.) Élhetetlen, rossz gazda is akadt, aki nem gondoskodott tűzifáról a saját erdejéből idejében, jött a nagy tél, és „kivágta az odort”. Megtörtént, de meg is jegyezte a falu a nevét. Annak is megjegyezték a nevét, de dicsérőleg, aki a legnagyobbat tudott kiáltani. (B. Gyuri bácsi édesapja volt, tudtam meg ’65 körül.) Libán… ahova kaszálás idején a falu apraja-nagyja, állatokkal együtt kiköltözött „nyaralni”, Kaszafürdőre, vagy Szinaljára, még a boldog magángazdálkodás idején, és a faluban csak egy-egy öreg maradt vigyázni a házra, meg a hivatalos személyek. Panaszkodtak is a tanügyi káderek, ha ilyenkor kellett kultúrmunkát végezni, mert őket nem annak alapján bírálták el, hogy hány végzős került középiskolába vagy éppen főiskolára, hanem hogyan énekeltek az „agitációs brigádban”, vagy hogyan alakítottak mint amatőr színjátszók, vagy milyen lelkiismeretesen végezték a népszámlálást vagy az állatösszeírást. Kár, hogy a túlélők nem írnak erről a hősi korszakról. Azt is tudták első állomáshelyemen, kik voltak azok, akik az erdei helyeiket úgy karbantartották, hogy még néha fel is seperték. Amikor aztán jött a „közös”, ezek a helyek sokszor kaszálatlanul maradtak, és felvette a bokor, majd az erdő, s néha erdészeti területté váltak, s ha a volt tulaj egy szekérnyi csapost próbált hazalopni onnan, akkor jött a „procseszverbál”. Libán-tető, Csudáló, Jeges­mart, Kupás… Sok évvel későbben találtam adatokat Libánról, Gyergyólibántelep néven. 1940-ben 139 lakója volt. Most sincs postahivatala, s ha valaki Libanonba akar levelet küldeni, akkor megkérik, címezze Újfaluba, s onnan majd valaki kiviszi… Akkor még csendőrőrs sem volt Újfaluban, csak a szomszédos Csomafalván. 36 éves pályafutásom alatt találkoztam „önreklámozó” emberekkel, akik megkapták a megfelelő választ, innen- onnan. Országos fejtágító Szinaján. Amikor bejön Virág Jancsi (mi fordítottuk le a nevét így!), az egyik piszlikutya jelenti: „Az egyik kollégánk egy pici noteszbe jegyez!” A vezérigazgató leinti: „Hagyd uram, ezek CSAK formaságok!” (Szó szerint fordítottam.) A valóban kollégáknak a szünetben elmondom: olyan fontos dolgokat tanultunk, hogy a kis noteszt mindig a szívem fölött akarom hordozni. Most is megvan, de nem a szívem fölött… 80-as évek közepe. „A mezőgazdasági aktíva” minden tagja kötelező módon meg kell jelenjen a művelődési ház nagytermében, a megyei PB titkára tart előadást. Pontosan ott vagyunk, a bejáratnál két hűséges karrierista ellenőrzi, hogy van-e mindenkinél papír és ceruza, mert fontos dolgokat hallunk majd. A meghirdetett órára pontosan megérkezik V. elvtárs, köszön és azt még hozzáfűzi: „Nem kell jegyezni”. És tart, szabadon, egy olyan jó órás előadást, hogy egy 25 éves régiséggel rendelkező egyetemi profnak is a dicséretére válna. Lehet, hogy Vassnak, vagy ha Gyimesről származik, akkor Vaszinak hívták valaha, de amit elmond, az nem sablonos, nem vonalas. Ilyent még csak M. O.-tól, a gépészmérnöktől hallottunk, aki a megyeközponti Nagyvendéglőben kivette a hegedűt a prímás kezéből, és megmutatta, hogy kell magyar nótát játszani. Ő volt az, aki az egyik gyár főmérnökének arra a kijelentésére, hogy „Titkár elvtárs, ez nálunk nem megvalósítható”, azt felelte: „Dehogynem, vedd elő a francia szakkönyvet és olvasd el, én is ott tanultam meg…” Sajnos, az ilyen jó szakemberek nem feleltek meg a párt irányvonalának, és az iparban hasznosabbak lettek, hamarosan… Egy nagyon aktív községvezető „elkotyogta”, hogy „szerintem K. B. (a megyei fejes) nem ismeri a Munkatörvénykönyvet. Megyei kiértékelőn visszahallottam. Így egy helyi nagygyűlésen „válaszoltam”: Kipling szerint inkább egy tigris a síkon, mint egy kígyó a fűben. Mint kiderült, megértette, hogy kire céloztam. Sokára értettem meg, hogy aki szemembe szépeket mond, dicsér, de aztán hátba szúr, az nem mind barát, CSAK jellemtelen ember. Szathmáry János, Kolozsvár–Újfalu–Gyergyószentmiklós [box type="shadow" ]Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.[/box]