tiszta égbolt
kevés felhő
Veszek egy vödröt…
Azon morfondíroztam a minap, hogy még néhány év, és egyáltalán nem tudok majd vonattal közlekedni. No nem azért, mert attól tartanék, hogy olyan mértékű lenne az infrastrukturális fejlődés, hogy a vonatokat felváltaná valami hiper-szuper, a gondolat erejével működő jármű, hanem azért, mert attól tartok, egyre „rozsdásodó” ízületeimben néhány év múlva már nem lesz annyi rugalmasság, karjaimban pedig annyi erő, hogy felmásszak a vonatra. Mifelénk ugyanis a vonatra fel kell mászni, nem felszállni, mert olyan alacsony a peron – vagy olyan magas a vasúti kocsi lépcsője –, hogy korosabb vagy alacsonyabb embernek komoly tornamutatvány felcihelődni oda. Abban pedig hiú ábránd reménykedni, hogy egyszer majd felújítják a vasúti járdákat, felszállókat is, ismerve azt, hogy a vasúti sínek cseréjével is milyen „gyorsan” haladnak. Egyik-másikon még mindig azt írja „Diósgyőri Vasművek”, pedig hú-hú, mikor volt az, hogy a székely körvasút kiépítéséhez magyar vashámorból rendelték a síneket!
Miközben ezen lamentáltam, egy vicces kisfilmen akadt meg a szemem – hol máshol, mint az interneten –, amelyben egy öreg nénike vödörrel közelített a vasúti kocsihoz, a felszállónál a vödröt felfordította, majd a felül került aljára lépve könnyedén fellépett a lépcsőre, onnan be a kocsiba. Itt viszont visszafordult, és akkurátus mozdulatokkal, egy zsineg segítségével felhúzta a vödröt, a vonat pedig füttyentett, és indult is. Megvan! – kiáltottam fel önkéntelenül is a monitor mögül. – Veszek egy vödröt! – örvendeztem tovább a zseniális megoldásnak. Ezért jó előre jelzem a más településen élő ismerősöknek, barátoknak, ha néhány év múlva úgy találkoznak velem, hogy közben egy hatalmas üres vödröt vonszolok magam után, meg se kérdezzék, mire kell az nekem. Jobb, ha már most tudják: épp a vonatról jövök.
Jánossy Alíz
