Nem jön, hogy elhiggyem, amit a román tévé közvetít a hírekben. Látom Iliescut, Petre Romant, Stănculescu generálist, Miron Cozmát, és hallom, hogy a legfelsőbb bíróság az 1990-es bányászjárás ügycsomóját újra elővette, keresve a Bukarestben elkövetett károk, vandalizmus, halálesetek okozóját, felelősét. Közben olvasom a szalagra rögzített véleményeket is, ami ellentmondásos és felháborító. Romániában minden épeszű ember tisztában volt és van, hogy a bányászjárás nem a bányászok kezdeményezése volt. A román állami vasút nem állított a bányászok rendelkezésére szerelvényeket, csak ha valaki, valakik, a legfelsőbb vezetést irányítók, a Megmentési Fronttól nem adott volna utasítást a vasút vezetőinek és a zsil-völgyi bányászok vezetőségének. Tudja ezt sokkal jobban az igazságszolgáltatás is. Nem hiába tanult Iliescu a Szovjetunióban, a sztálini korszakban, ez amolyan sztálini módszer volt. Szólok a bányászokért és a nevükben. A 30 évi bányavállalatnál eltöltött idő alatt volt alkalmam megismerni a mentalitásukat, viselkedésüket bizonyos esetekben. Így állításomat egy példával szeretném alátámasztani. 1968-ban, amikor Székelyudvarhely Fazakas János segítségével és Csíkszereda a kézzelfogható érvével és bátorságával harcolt egymással a megye központjáért, akkor mi Balánbányán a bányászokkal egyetemben elő voltunk készítve a párt utasítására, hogy bejöjjünk és kivívjuk Csíkszeredának a megyeszékhelyet. Várva minden négy keréken mozgó jármű az igazgatóság utasítását az indulásra, felkészítve, hogy csakis erőszak nélküli tömörülés legyen a csíkszeredai pártszékház előtt, jelmondatokat lengetve, skandálva. A párt hívása elmaradt, és egyetlen bányász sem erőszakoskodott, hogy az előállított autóbuszokra üljön. Az eseményt egy Bukarestbe utazó bizottság oldotta meg, Ceaușescu a Szabó Mária tollával jelölte meg Csíkszeredát megyeszékhelynek. Írom ezt a zsil-völgyi bányászok védelmében, akik igenis bukaresti hívásra mentek, félrevezetve őket, hogy meg kell menteni a fővárost a terroristáktól, de állítom, hogy nem követtek el vandalizmust, nem törtek, zúztak, loptak. Azok az emberek, akik nap mint nap leszállnak a bánya mélyébe, kockára téve életüket, egészségüket, hogy felhozzák hazánk altalajkincseit és ezáltal hozzájáruljanak az ország gazdasági növekedéséhez, azok nem törnek- zúznak, és utasítás nélkül, félrevezetés nélkül nem utazgatnak. Nem loptak, mert becsületes munkájukat megfizette az állam. De ha mégis történhetett egy-két eset, az is buzdításra, manipulálásra történt. Ne feketítsük be a bányászfoglalkozást, akik a föld mélyéből verejtékezve hozzák felszínre az iparhoz szükséges alapanyagot. Most, amikor sok bánya bezáródott, a bányászokat munka nélkül hagyva kevés kielégítéssel, megmaradt a bányavállalatnál dolgozók között az összetartás, a bányászbecsület, -tisztelet. Ha Balánbányán, Lövétebányán vagy Hargitabányán meghal egy bányász, segédbányász, csillész vagy alkalmazott, a még élők összetömörülve elkísérjük utolsó földi útjára, megadva a munkája után szerzett becsületének a végtisztességet, legyen bármilyen nemzetiségű. Talán Miron Cozma volna az, aki el tudná mondani az igazságot, de már hallgat, nem tartja érdemesnek, vagy nem akar több kellemetlenséget magának, esetleg tudja, hogy hiába minden, hisz megvárták az elévülés idejét. Csak egyet nem értek, ha az igazi felelőst nem büntetik meg, miért kell a családok fájó sebeit újra feltépni? Molnár Erzsébet, Csíkszereda