tiszta égbolt
szórványos felhőzet
erős felhőzet
Vedd meg, edd meg
Talán mindenkinek ismerős a néhány másodperces reklámklip, amint egy tisztes, őszes halántékú úr a fotelben üldögélve emlékképeiben kutakodva a régi idők „jó dolgait”, és ezen belül is az ételek elveszett, eredeti ízét hiányolja. „…manapság tele vannak a polcok, de valahogy nem olyan az ízük, mint annak idején. Azért kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi” – hangzik el a megállapítás, amellyel megmondom őszintén – ha ételről van szó –, jómagam is egyet tudok érteni. A következő mozzanatban azonban valaki egy tasak burgonyaszirmot – értsd csipszet – nyom alanyunk markába, amibe az idős úr mohón belefalva azonnal megtalálja a régi idők elfeledett, hagyományos ízeit. Lám-lám milyen egyszerű is a „hagyományos” ízvilág-teremtés: csak kémia és fűszerezés kérdése az egész. Még a nagymama utánozhatatlan tejfeles nokedlije is, amit készen vagy félkészen a legtöbb üzletben, változatos kiszerelésben és – a biztonság kedvéért még kínai mézes-mustáros csirkés, csípős mexikói chilis, vagy épp olaszos natúr „pasta” – ínyenc kombinációban is árusítanak. A hagyomány jegyében egyformán ugyanúgy, a világ minden pontján. Így mégiscsak olcsóbb, mégiscsak gazdaságosabb…
Ezzel önmagában nem is lenne baj: a gazdaságosság pénzről szól, költségcsökkentésről és bevételnövelésről, az extra-profittermelés pedig néha csalásról, extra-kockázatvállaló húzásokról. Utóbbi pedig legtöbbször a fogyasztó bőrére megy. Aflatoxinnal szennyezett tej, húsz éve lefagyasztott hússzállítmány, leleplezett zugmészárszék, fagyasztott hallal együtt importált paraziták, rovarölőszer-maradványokat tartalmazó zöldségek és gyümölcsök. Aki odafigyel, az év szinte minden napjára találhat egy élelmiszer-botrányos hírt. És nem Afrikából vagy Kelet-Ázsia nyomornegyedeiből, hanem a szabályozókkal és ellenőrzésekkel agyon biztosított Európából, Romániából. És ami napvilágra kerül, az – feltételezhetően – így is csak a jéghegy csúcsát jelenti.
Arról pedig, hogy milyen termékeket ölelhet fel a törvényes, de nem etikus eljárással készülő élelmiszertermékek köre, jobb nem beszélni. Elgondolkoztató például, hogy ugyanazon neves amerikai gyártó koffeintartalmú, globálisan forgalmazott üdítőjének más az édesítőszer-komponense Franciaországban, mint Romániában, de az se lebecsülendő, hogy méhész szakemberek egybehangzó véleménye szerint lassacskán luxus-kiváltságnak számít az igazi – értsd, méhek által előállított – mézhez való hozzáférés. Az országos és a globális nagykereskedelmi csatornákon keresztül ugyanis döntően már jelenleg is mézzel kevert cukorszirup kerül a gyanútlan fogyasztók kávéjába, teájába. A mézhamisítási piac mérete és gazdasági befolyása pedig, higgyék el, nem piskóta: termékvizsgálatok bizonyítják, hogy az Unióba importált méztermékek egyharmada hamis, de egy kis „olcsó kutyulásért” romániai méhészek sem mennek tanácsért a szomszédba.
Persze, ha élelmezésről van szó, az is tény, sokan vagyunk. A sok millió éhes szájat millióféle igény szerint és nagyban eltérő költségráfordítások árán kell betömni. Nem csoda, ha az élelmiszeripari cégek gyártószalagjai ma tényleg minden elképzelhető és elképzelhetetlen termékkel örömest állnak az újra és újra megéhező néptömegek rendelkezésére. A korgó gyomrok csillapítására szánt étel azonban csak ritkán jelent táplálékot is egyben. Ennivaló és táplálék között ugyanis óriási a különbség: aki nem hiszi, próbálja ki a kilónként 15 lejbe kerülő bolti virsli, párizsi és a saját nevelésű sertés húsából saját kezűleg töltött kolbász közötti különbséget. Utóbbi táplálék, előbbi vízzel, hússzármazékokkal, szójával és növényi zsírokkal, mesterséges színezékkel, ízfokozó, tartósító- és állományjavító szerekkel dúsított ipari volumenben előállítható gyomortöltelék.
A székely emberek legnagyobb szégyene – városon és falun élőké egyaránt –, hogy bár a hagyományos helyi termékeknek szentelt havi vásárok évek óta léteznek és működnek, ennek ellenére mégis a gyomortöltelék-termékeket eszik, a nagyüzletekben kínált akciós olcsó húst veszik, a műételeket keresik. A tiszta eredetű termékek helyett élelmiszer-termelői tudásukat felejtve olcsó hústól függő, idegen felségjeleknek adózó gyomorköztársaságokat építik. S közben székely zászlós autonómiára vágyva a régi jó ízeket felejtik.
Domán Levente
