borús égbolt
Választottak a székelyek
Fogalmam sincs, hogy jó-e vagy sem az a dolog, hogy a kettős állampolgársággal rendelkezők részt vehetnek a magyar országgyűlési választásokon. Ha jó, vajon mennyire? Ha nem, akkor miért nem? El lehet ezen gondolkodni. Egyrészt boldog-boldogtalan megszerezhette az elmúlt hét-nyolc évben a papírokat. Kevés utánajárással, annál több konzulátusi segítséggel el lehetett jutni oda, hogy meglegyen a románnál valamivel kisebb méretű személyi meg a honosságot vagy a területen kívüliséget igazoló lakcímkártya. Piros-fehér-zöld színek dominálnak mind a két plasztiklapkán, nem szúrja a szemet a piros-sárga-kék harsánysága. Olyan jól néz ki a pénztárcában, be lehet helyezni valamelyik zsebbe úgy, hogy kivillanjon, amikor fizetünk. Egyfajta státusszimbólum is, akár a bodegában is fel lehet villantani, vagy határátkeléskor, hogy lássa az illetékes, nem holmi jöttment kíván belépni a csonkahazába, hanem egy lelkileg odatartozó, ám tartósan elcsatolt polgár. Arról most ne beszéljünk, hogy van eset, amikor a rendőr, a miénk a tájidegen polic földre veti ezt a „mocskot”, s kéri a rendeset, azt, amelyik a mioritikus tájon járja. Mert vannak éjszaka olyan pillanatok, amikor lemenőink is szeretnek kérkedni ezzel a státusszal, mintha általa ki lehetne bújni a sajátos helyzetből, a kisebbségi és alárendeltségi állapotból. Ki lehet? Nem lehet. Illetve csak akkor, ha elmegyünk. De akkor meg mire volt jó az egész?
Aki szeret választani, s élni kívánt állampolgári jogával, az nyugodt lelkiismerettel szavazhatott. Aki meg úgy van vele, hogy minek – pedig ott vannak a dokumentek a sifonérban –, valamennyire annak is igaza van.
Annyira erős volt a magyar médiában a választási kampány, hogy már hetek óta élvezhetetlenek voltak a tévéműsorok, az internetes tartalmak. Minden fórum a korábbi s a most újraválasztott Fidesz–KDNP koalíció irányultságának helyességét igazolta, szidta az EU-t, Sorost, meg az ENSZ-t. Biztos, hogy meg kell állítani a migránsáradatot, vissza kell fogni a gyeplőtelen liberalizmust, a fajtalankodásra biztató gyökérmentes kozmopolita demagóg konzumidiotizmust, meg a felelőtlen ENSZ-nyilatkozók szavait sem szabad szentírásnak vennünk, de azért nem minden habos torta, ünnep, kolbászkert és diadalmenet Magyarhonban sem. Elég, ha a szennyes pályaudvarokat nézzük, az ország mosdatlan szájnyílásait, vagy a pesti aluljárókat, ahol ma több az ápolatlan és reménytelen hajléktalan, mint valaha. Aztán vegyük csak elő Pesten egy 13. kerületi kocsmában a területen kívüli magyar buletint. Hadd lám, mi lesz? Keresetlenül csúf szavakat kapunk cserébe, olyanokat, hogy mindjárt kinyílik a virtuális vagy a tényleges bicska a zsebünkben, de inkább a szomorúság fojtogat, „nyuvasztóan” ér utol a másodrendűség keserve. Ha olyanok vagyunk. Bár ma már nem a nemzeti(ségi) hovatartozás a lényeg, hanem a pénz, a világjárás, a korszerű technika eszközeihez való hozzáférés, a többi csak cafrang, fölös cifraság.
A magyar kormányzat által fenntartott közalapítványok igen praktikus módon kivártak. Vajon miért? Aztán a kampánycsend beállta előtt tették közzé azokat a listákat, amelyek arról szólnak, hogy mely határon túli civilek kapnak a forintos üveggyöngyökből, s hányat. Örvendhettek egyesek. Viszont azok is büszkék lehetnek, felemelt fővel állhatnak ki a 21. századi huzatba majd politikusokat simogató szeánszokon, akik nem kaptak semmit a csontból. Elvégre mind magyarok lennénk e brancsban. Kedvezményezettek és forrás hiányában hoppon maradottak egyaránt. Nagy a magyar ugar. Széles. Sokan dzsippel flangálnak benne, közpénzen, adóforintokon vett kacagányban, mások guberálnak a szűkkeblűség és az összetartozás másnapjának hulladékhalmain. Különbözők a vetületek. Szemszögek és prioritások vannak. És lesznek.
Simó Márton
A cikk a Hargita Népe április 12-i számában jelent meg.
.jpg)
