Az 1970-es kanadai tartózkodásom kezdett monotonná válni. Apám egy könyvön dolgozott, jómagam a kertben játszottam cseppnyi öcsémmel, vagy olvastam a magyar emigráns irodalom gyöngyszemeit. Unalmas ábrázatomat látva apám is lépett, s egy reggel bejelentette, hogy utazunk Amerikába. Jóllehet az amerikai kontinens mintegy háromtucat országot számlál, Amerika természetesen az Amerikai Egyesült Államokat jelentette. Apám szorgos telefonálásba kezdett, felhívta New York-i rokonunkat, Ilonát. „Férje a televíziónál dolgozik” – szólt az információ, s reményünk szerint fejedelmi fogadtatásra számíthattunk. Első gondunk a határon adódott, úgy tűnt, mindenkit átengedtek hamarjában, magyar útlevelem láttán viszont összecsődültek a jenki határőrök. Vízum híján visszatereltek minket Montrealba, s az amerikai konzulátuson pótoltuk a mulasztást. Míg apám a hivatalos ügyeket intézte, én a negyvenemeletes épületben a lifttel szórakoztam. Különösen tetszett az érintőgombos felvonó, így minden billentyűt benyomtam. A beszállókkal sajnos nem számoltam, így egy jólszituált, a legfelső szintre igyekvő üzletember ugyancsak szúrós szemekkel méregetett. Végre minden elrendeződött, s elindultunk az amerikai paradicsomba. Kedves rokonunk, New Jersey Passaic negyedében lakott, s talán éjfélre értünk a városrészbe. Gyanús volt az első élmény, rendőrök járőröztek mindenütt, s minket is igazoltattak. Öcsém nyafogott, egyéves húgom üvöltött, s tétovaságunk láttán a biztos urak elkísértek minket a megadott címre, ahová – véleményem szerint – soha nem értünk volna oda. Egy lepukkant negyed közepén találtuk magunkat. Kiderült, hogy kedves rokonunk rég elvált „televíziós” férjétől, aki tévészerelőként kereste kenyerét, és nem a tévében dolgozott. Mesélte, hogy a szebb napokat látott negyedet szanálásra ítélték, hippik vertek tanyát a szomszédban, s nemegyszer pucéran flangáltak az ablakok előtt. Sajnos, e látványon nem tudtam megbotránkozni. A fogadtatás viszont tényleg pazar volt, a szegényes lakás konyhájából „fejedelmi” vacsora, paprikás csirke uborkával került a megfáradt vándorok asztalára. Így csalódásunk részben feloldódott, s mosolyogva tértünk nyugovóra. Másnap, vasárnap elindultunk a Nagy Alma meghódítására; New York közlekedése általában kaotikus, de hétvégén viszonylag járható. Az utcarendszer logikus, a metropoliszban nem lehet eltévedni. Két nap alatt lehetetlen bejárni a hatalmas területet, így nekem tették fel a kérdést, mit is szeretnék látni. Három dolgot jelöltem meg, a Hyde Parkot, ahol minden valamirevaló film játszódott, az akkori világ akkori legmagasabb épületét, az Empire State Buildinget és a híres Metropolitan múzeumot. Mindháromba elvittek, így gazdag élményekkel tértünk meg „televíziós” rokonainkhoz. Csermák Zoltán A cikk a Hargita Népe április 5-i számában jelent meg.