borús égbolt
közepes eső
Vajon ki jön vissza?
Egy falumból való házaspárral találkoztam a hétvégén, s arról is beszélgettünk többek között, hogy vajon ki jön vissza azokból, akik annak idején elmentek.
A témát az gerjesztette, szó esett róla, hogy édesanyám hatvannégy év múltán látta viszont gyermekkori iskolatársát. Akkortájt az volt a szokás, hogy mihelyt személyi igazolványt kaptak a fiatalok, tulajdonképpen az iskolapadból alig felállt kamaszok – hét osztály volt a kötelező –, hogy mihelyt meglett a buletinjük, máris keresni kezdték a boldogulásukat.
Nem volt ebben semmi rendkívüli, hiszen annak előtte is, „a kicsi magyar időben” meg „a régi román világban”, vagy még azelőtt, amikor megvolt a „monarkia”, a leányok szolgáltak, a fiúk pedig mindenféle fizikai munkát elvállaltak a közelebbi vagy a távolabbi városokban, hogy aztán „bé tudjanak állni a sorba”. Akkortájt nem volt ritka, hogy a férjhez menendő leány már tizennyolc éves korában túl volt négy-öt szolgálóhelyen, ami ugyanannyi családtípust vagy várost jelentett. Sütni, főzni, mosni, viselkedni tudott, s az ügyesebbje még valamelyik szomszédos nyelvet is megtanulta. Ezért volt kapósabb a szegényebb sorból származó, mint az a leányzó, aki módosabb családba született. De a jómódúakat is küldték, hogy tanuljanak, „hadd nyíljon ki a csipájuk”. Hasonlóan alakult az ifjú legények sorsa is, hiszen közülük elég kevesen kerültek gimnáziumba vagy iparosinasnak. Apai nagyapám úgy rukkolt be 1914-ben, hogy előtte már öt évet lehúzott Vajdahunyadon és Pesten, pontosabban Csepelen a vasiparban…
Tudjuk, hogy a múlt század ötvenes éveiben változott valamelyest a helyzet, hiszen a szocialista gazdaságátalakítás igencsak igényelte az ipar számára a munkaerőt. Nem volt ez egyéb tudatos népesség-áthelyezésnél, hiszen a nagyobb fizetésekkel és jobb lakhatási körülményekkel kecsegtető nagyvárosok és a monoindusztriális települések vonzották a pályakezdőket. Az állam pedig megtette a kellő lépéseket, hogy a trendet erősítse. Így lett városivá a mi falunkból mintegy másfél ezer ember. Sokan azt gondolhatták, arra számítottak itthon, hogy az elköltözöttek nyugdíjaskorukra, vagy akkor, ha szereztek annyit, hogy „indulni tudjanak”, mindjárt hazatérnek. Csakhogy az államszocializmus beleszólt, mert a falusi létformát tudatosan lefokozta – legalábbis az aprófalva településeken, ahol nem haladt át vasútvonal vagy fősodrú országút, ezek mind-mind hatodrendű kategóriának számítottak. Ilyen falu pedig akár több száz is létezik a Székelyföld különböző vidékein.
Gyorsan megfuttattuk a demográfiai mutatókat, s kiderült, hogy az idősebbek, azok, akik „blokkot kaptak”, vagy házat építettek maguknak valahol, szinte kivétel nélkül városon váltottak maguknak sírhelyet. Aki idehaza temetkezik, az a kevés, többnyire értelmiségi, mert „csak annyi az esze”, esetleg deklasszált, akiket valamilyen oknál fogva kivetett magából a család, a város és az idegen hely. Ez a végkifejlet már majdhogynem szégyellnivaló, hiszen az ilyeneknek torra sem futja, gyorsan elföldelik őket, s a temetőkapuban adnak a néhány megjelentnek egy-egy szelet kalácsot, műanyag pohárban valami köményest, s aztán „az Úr vigasztalja”.
Tényleg, így van ez általában, s az unokák Németben s Olaszban szanaszét, ki tudja, merre hányódnak, mint az énekben. Vajon milyen nyelven sóhajtoznak? Mi pedig itt vagyunk… De minek? Mert annyi az eszünk? Mer’ ennyi. Mert képesek voltunk rá, s kitaláltunk magunknak egy itt érvényes egzisztenciát.
Simó Márton
