Vadon nőtt gyöngyvirág
A Székely Könyvtár sorozat nagy bravúrja, hogy megjelentette Tamási Áron legjelentősebb köteteit. Ezt a sort egészíti ki Tamási Gáspár Vadon nőtt gyöngyvirág című könyve, amelynek értelmezéséhez nyújt újabb támpontokat Molnár Vilmos.
Tamási Gáspár könyve háromféleképpen is számot tarthat az olvasó figyelmére. Először mint érdekes és értékes adalékok tárháza a legnagyobb székely író, Tamási Áron életéhez. Másodszor mint olyan hiteles vallomás egy székely falu békés hétköznapjairól, néha fájdalmas megpróbáltatásairól a múlt század változó történelmi korszakaiban, amit egy résztvevő írt le. Harmadszor mint egy ember élettörténete, annak néha vidám, néha keserves, néha felemelő, néha kevésbé magasztos mozzanataival, de amelyek – mint minden embernél – mindig egyediek, egyszeriek, s így csodálatosak.
Tamási Áron és öccse, Tamási Gáspár írásai természetesen műfajukat tekintve is különböznek. Az előbbi terjedelmes életműve a magyar irodalom egyik csúcsvonulatát jelenti, az utóbbi két könyvecskéje (melyet most egyetlen kötetben vehet kézbe az olvasó) a népi emlékírók munkáinak sorát gyarapítja. Az egyik egy fa zöldellő koronájáról mesteri kézzel alkotott ámulatos festmények sorozata, a másik ennek a fának a gyökeréről kevésbé szakavatott kézzel készített, de így is megkapó fényképek albuma.
Két testvérnél az is érdekes lehet, ha valamely, mindkettőjük által egyazon időben megélt eseményre különbözőképpen emlékeznek vagy más-más dolgot tartanak fontosnak belőle, de érdekes lehet az is, ha a két testvér, annak ellenére, hogy iskolázottságuk, műveltségük eltérő, lényeges dolgokat mégis egyformán látnak, ugyanúgy ítélnek meg. A különbözőség és a hasonlóság egyaránt elgondolkodtató.
Érdekes rosta az emlékezet, tulajdonképpen az adja az ember egyéniségét. Hogy mire emlékszik az életéből, és azt hogyan látja, miként dolgozza fel. Néha teher, néha támasz. Függ a szerencsétől vagy a Gondviseléstől is, jó aranylelőhelyek közelében fordul-e meg életében egy aranymosó, de saját ügyessége, hozzáállása is sokat nyom a latban, hogy mennyi aranyrögöcske akad fenn az aranymosó tányéron.
Ha biztosan tudná minden ember, hogy „élemedett korában” kap majd egy négyszáz oldalas füzetet, amit tele kell írjon azokkal a dolgokkal, amelyek életében vele történtek, bizonyára átgondoltabb életet élne mindenki. Talán jobban odafigyelne élete szép pillanataira, hogy ha majd emlékezni kell, ne az iszap, hanem a virág idéződjön fel.