Én most is szeredai vagyok. Álmomban a Hargitán járok, meg a Somlyó-hegyen, Bilibóknál, a Laposban, a Gerelytetőn, a Haromban, a Rejtek-völgyben, a Nagyos patakában… – mondta a több mint ötven éve Szatmárra szakadt színművész, András Gyula, aki február 10-én ünnepli 75. születésnapját. A Szatmári Harag György Társulat örökös tagjával, Örkény István egyperceseinek specialistájával telefonon beszélgetett Daczó Katalin. – Február 10-én van a születésnapja, de én magam is február 2-án hívtam fel, hogy éltessem, mert sok helyen ez a dátum szerepel születésének időpontjaként. Miért van ez? – Egyszer valamilyen lexikonban elírták, és azóta rajtam maradt... – Csíkszeredában született. Mivel foglalkoztak a szülei? – Elég szegény családból származom, apám segédpénztárnok volt a bankban, de előbb kovácsmesterséget tanult, és Bukarestben is sok helyen dolgozott. Édesanyám háztartásbeli volt. Négyen voltunk testvérek, mind fiúk, akik közül egyedül én élek. A Fürdő utca 7. szám alatt volt a lakásunk. Apai nagyanyám révén a 12 törzsökös szeredai család tagjai voltunk. – Mi volt a nagyanyja családneve? – Nagyanyám Pál leány volt, aki az Erősökkel meg a Nagyokkal volt rokonságban. Nagyapám pedig egyszerű falusi ember, és elment munkát keresni Pál Mózeshez – akinek az apja különben részt vett a nyergestetői ütközetben. Amikor megegyeztek, mondta Pál Mózes a leányának, hogy: Kísérd ki! Azt mondta a leány, hogy ő a szolgalegényt nem kíséri ki. Erre az apja azt mondta: Mi van, nem tetszik? Akkor hozzá adlak feleségül! Így lett a nagyapámból birtokos. Nagy területük volt a Fürdő utcában egészen a Kicsi utca sarkáig. 1916-ban a román betöréskor szétbombázták a nagyapámék házát. Később a kertben ástam és megtaláltam az ágyúgolyót is... – Hogyan találkozott a színpaddal? – Édesanyám mindenkit tudott utánozni, a társaságban mindenki szétesett a röhögéstől, amikor édesanyám valakit utánozott. Valahogy nekem az tetszett. Aztán középiskolás koromban sokat táncoltam és a színpadot megszerettem. Igaz, már az óvodában is táncoltam. Anyámék mesélték, hogy a táncpartnerem elrontotta a táncot és én kimentem a színpadról. Annyira zokon vettem, feldühödtem vagy szégyelltem magam… már nem tudom, miért tettem. Az irodalmat is mindig szerettem, és a pályámnak köszönhetem, hogy sok írót, költőt megismertem és barátomnak mondhattam, Sütő Andrástól egészen a Szatmár környékén élő mai fiatalokig. – A csíkszeredai gimnázium után, 1960-ban rögtön a színire jelentkezett? – Igen, és sikerült is a felvételim. A színi elvégzése után, 1964-ben egyből Szatmárra jöttem, mert volt itt két barátom, akik előttem végeztek, Kisfalussy Bálint és Boér Feri, de mások is: Kőműves Balázs és Kocsis Anti. Láttam a szatmári színház előadásait Vásárhelyen és nekem nagyon tetszett az a stílus, amit a színház művelt. Másodiknak választhattam, és őket választottam. – Szatmár azért Székelyföldtől távol esik. Mennyire találta meg ott a helyét? – A kollégák kedvesek voltak és valamennyien hittünk abban, mert belénk pumpálták, hogy létre kell hozni az új Embert, hogy nem régi, kispolgári, hanem harcos, céltudatos emberre van szükség, és ilyen fiatalok voltak itt, erre törekedtünk. – Csíkból akkoriban még kevés színész került ki. Gondolom, nem volt egyszerű a pályaválasztás… – Valóban nem örvendett a színészet túl nagy népszerűségnek. Amikor indultam felvételizni és kimentünk az állomásra, az apám megkérdezte, hogy Vásárhelyre vegye a jegyet vagy Kolozsvárra? Én Vásárhelyt, s így a színit választottam. – Feltételezem, túlságosan nem lelkesedtek a szülei a pályaválasztásáért… – Valóban nem. De eljöttek a vizsgaelőadásomra – Mikszáth Különös házasságában Buttler grófot játszottam – és utána nagyon büszkék voltak. – Ahogy az interneten próbáltam utánanézni a tevékenységének, feltűnt, hogy jeles gombász és gyakorló vallásos ember… – A gombák nagyon érdekelnek, mindenféle szempontból. Könyvekből meg a saját tapasztalatomból szereztem az ismereteimet. Több előadást tartottam a gombákról különböző rendezvényeken, az Erdélyi Kárpát-Egyesületnél például. Sokszor sajnálom, hogy nem biológus lettem vagy legalábbis gombaszakértő, mert egy olyan fantasztikus világot ismertem meg a gombák által, hogy az valami döbbenet! – Színészként is egy fantasztikus világot ismert meg, nem? – Janovics Öcsi barátom, osztálytársam mondta egyszer, mind csodálkoztak, hogy színész lettem, hiszen jól tanultam, bármi lehettem volna. De így valóban bármi voltam. Voltam koldus, voltam király, voltam minden. – S mi szeretett a legjobban lenni? – A legjobban azt szerettem, különösen így a pályám vége felé, amikor egy darabban négy-öt szerepet játszottam, amikor át kellett alakulni egy előadáson belül. Át kellett maszkolni, öltözni… Ezt nagyon szerettem. A Kaukázusi krétakörben játszottam vagy hat szerepet. Volt egy stúdióelőadásunk, Márton partjelző fázik, abban is négy szerepet vittem. Pedig a közönség ott volt, két méterre tőlem. Vagy az Ida regényében két szerepet, a Rút kis kacsában két szerepet játszottam. Ezeket imádtam. Különben is Szatmáron az volt, hogy valami olyan különleges, fontos szerep volt, azt mondták, hát majd Gyula megcsinálja. Engem a düh olyankor szétrepesztett, de voltaképpen imádtam ezeket a dolgokat. Körülbelül 150 darabban játszottam, elmondtam több száz verset – mert amióta nyugdíjba mentem, verseket mondtam mindenfelé. Legalább tízszer mondtam el a Himnuszt Kölcsey szülőfalujában, Sződemeteren, legalább 50-60 Ady-verset mondtam el Ady szülőházánál, meg Szilágyi Domokos szülőházánál, meg Dsida Jenőénél… Egyik jó barátom, Sipos Miklós tiszteltes javaslatára a magyar Miatyánkokból, istenes versekből készítettem válogatást, s ezt most nemrégiben is újabb verssel egészítettem ki… Van egy rendezvénysorozat Szatmáron a németi gyülekezetben, a Hit és Gyógyítás. Most lesz tízéves. Erre az első előadástól járok, sőt néha előadást is tartok. – Mit jelent Ön számára a Fennvaló? – Nem könnyű erről beszélni. Azt hiszem, hogy szükségünk van rá. – Ön nem olyan korban nőtt fel, amikor kifejezetten vallásos szellemben nevelték volna a gyermekeket például az iskolában. – Gyermekkoromban nagyon is vallásos szellemben nevelkedtem, mert az anyai nagyapám, Bíró Dénes Csíkvacsárcsiban harangozó volt. Amikor délben a mezőn dolgozunk, nagyapám nézte a napot s az alapján küldött harangozni. Hazamentünk a faluba, felmásztunk öcsémmel a templomtoronyba és harangoztunk délre. – Mindig gyakorló istenhívő volt? A kommunizmus alatt is? – Hát… igen. Én nem voltam párttag. Apósom ’56-os volt és én is nagy pofájú voltam, és sok minden történt. Volt olyan, hogy színházba menet el kellett menni a püspöki székesegyház előtt és bementem a templomba, hogy elmondjak egy Miatyánkot. Másnap hívatott a káderes, ez nem lehet, hogy egy közismert ember bemenjen a templomba. Mondom: mit csináljak? Előttem ment egy irtó csinos nő, bement a templomba és én bementem utána. Azt mondja: Ja! Az más! Ilyen világ volt. Mindenki tudta, hogy a másik hazudik, csak olyant kellett hazudni, hogy elhiggyék. – Úgy tudom, nemcsak verset mond, hanem be is kapcsolódik számos közösségi kezdeményezésbe. – Nagyon sokat zsűrizek például. 1990 óta négy-öt vers- és mesemondó verseny zsűrijében vettem részt. A híres Gellért Sándor Szavalóversenynek a kezdet kezdetétől zsűritagja vagyok, mondhatni a zsűri örökös tagja. De az utóbbi időben sok mindent lemondtam, és tulajdonképpen a színházat is azért hagytam ott, mert beteg vagyok. Érelmeszesedésem van. 1983-ban volt hasnyálmirigy-gyulladásom volt, abból maradt egy cukorbetegségem is. Most valahogy jobban érzem magam, mert tudok járni, de volt, amikor két mankóval jártam. A tavaly háromszor gombászni is el tudtam menni. Igaz, itt erdő nincs a környéken, mert mindent kivágtak, a legelőket felhagyták, legelői gomba sincs. Elmentem a kedvenc erdőmbe, amiről Gellért Sanyi bácsi azt írta, hogy „Zúg a betyárromantikás mikolai erdő…” Hát már nem zúg, mert nincs mikolai erdő! Mindent levágnak, minden tönkre van téve… Ezért tartottam gombaelőadást az Erdélyi Kárpát-Egyesületnél és kértem, hogy a gombák élőhelyeit mentsék meg, tartsák meg! A gomba is Isten teremtménye. Bíró Dénes nagyapámat idéztem, aki, amikor nyestük a fenyőfát, mindig elmondott egy Miatyánkot, levette a kalapját, és bocsánatot kért a fától. – A szatmári színháznál lesz valamilyen ünnepség a 75. születésnapjára? – Nem tartom velük a kapcsolatot. – Hogyhogy? Örökös tagja… – Én nem egyeztem bele. Amikor volt a színház hatvanadik születésnapja, 2013-ban bementem a színpadra, hogy mondjak el egy egypercest, bejött az akkori igazgató és ideadta a diplomát. Azelőtt már felkértek rá, hogy legyek örökös tag, s én azt mondtam, hogy nem akarok. – Miért nem? – Azért nem akarok, mert mindenkinek adnak örökös tagságot és nem jelent semmit. Van, aki megérdemli, van, aki nem érdemli meg. Én nem vagyok benne biztos, hogy megérdemeltem. De nemcsak ez az oka, hogy megszakadt a kapcsolatom a színházzal. Változott az igazgató, más lett a szellemiség, s már nem a közönség volt a legfontosabb. Pedig valamikor ez éltetett minket! Imádták a társulatot az egész országban. Például Csíkszeredában, amikor játszottuk a Jókai Aranyemberét, volt négy előadásunk és nem engedték felrakni a díszletet az autóra, hogy továbbmehessünk, mert kértek még négy előadást. Meg kellett ígérnünk, hogy a turné végén visszatérünk Csíkszeredába további négy előadásra, addig nem engedtek el. És vissza is mentünk. Nekünk mindig a közönség volt a legfontosabb. De aztán meghirdette az illető, hogy nem számít, ha 25 százalékát elveszítjük a közönségnek, de olyan színházat kell csinálni, ami még Alaszkában is színház. Nem bírta felfogni, hogy magyarok vagyunk, és ez kellene hogy legyen a legfontosabb szempont! Nemrégiben megjelent velem egy interjú a Szatmári Friss Újságban és kérdezte a riporter, hogy miért nem járok a színházba? Azt válaszoltam, azért, mert minden szép és jó, ami velem történt az életben, ott történt, és sajnálom, hogy vége van. És minden rossz, ami velem történt az életben, ott történt, és félek, hogy még egyszer megtörténik. Ez volt a magyarázatom, és ezt el is lehet fogadni. Én is elhiszem. – További tervei? – Nekem nincsenek terveim. Nekem egy Ady-vers, az Elsüllyedt utak jut a kérdésről eszembe. Hadd idézzem legalább az utolsó szakaszt. „Vissza a vén csöndes udvarba / Elsüllyedt azóta mind az út / S távolból hallom, ködben, éjben / Hogy nyitogatnak egy vén kaput.”