…prücsök, amellyel Prágai András Fejedelmeknek serkentő órái (1628) című Guevarai-fordításának bevezető Ajánló levelében találkoztam: „Hasonlatosképpen az közönséges beszédre szólásra nézve minden nemzetnek elégséges volna az ő saját nyelve, és minden nemzetnek szabad volna az ő nyelvén akármit is akármi névvel nevezni. Innen vagyon, hogy az Athénászbeliek régente prücsökhordozóknak mondattanak. Mert ők aranyból csinált prücskökkel fűzték meg fejeknek üstökét, mellyel azt jelentették, hogy miképpen az prücsök termő földjétől el nem távozik, hanem csak ott prücsköl, ahol terem, más idegen prücsköket sem szenved el, így az Athénászbeliek is megelégedtenek az attica [ógörög] nyelvvel, más idegen nyelvre nem szorultanak. Ezenképpen az rómaiak is az deák nyelvnek méltóságát, minden idegen nyelveknek szüksége nélkül megbecsültetni az egész impériumban meg az idegen nemzetek között is parancsolták… Ha azért az írásoknak tudománya nem volna ez világon, és az nyelveknek tolmácsolása nem gyakoroltatnék az népekben, mely ostoba, goromba paraszt, tudatlan volna az ember, sőt az nemzetek is sokkal dühösködőbbek és fene kegyetlenebbek volnának egymás ellen.” Prágai András példabeszéde igaz, alapelve ma is megállja a helyét. Nem egy magyar irodalmárnak az anyanyelv „dicsőítéséről” Kosztolányi Dezső Nyelv és lélek címen összegyűjtött rövid írásai, tárcái jutnak az eszébe; igazak, szellemesek, bár mai szemmel talán kissé érzelmesek, ha arra gondolunk, hogy ma már az anyanyelv, egynyelvűség, másnyelvűség, többnyelvűség (ez utóbbit olykor már gyermekkorban létrehozza a vegyes házasság vagy valamilyen „új hazában élés”, és fakadhat ebből nyelvi identitászavar kisgyermekkorban vagy később, amikor az unoka rádöbben, hogy a nyelvi helytelenségekért kinevetett székely nagymama nem „buta”, hanem éppen őérte tanult meg hatvanéves fejjel néhány angol, német mondatot) mind-mind boncolgatni, elemezni való témái nyelvészetnek, néprajznak, társadalomtudománynak, lélektannak. Számomra Kosztolányi azért is hiteles – ha szabad ilyent mondanom –, mert mindamellett, hogy több mint egy tucat idegen nyelven beszélt és sokból fordított irodalmi műveket, mindig csak azt az egyetlenegyet, az elsőt, az anyanyelvét magasztalta, rajongva érte. Egyik története szerint egy nemzetközi fogadáson valaki megmutat neki egy magányosan álldogáló urat és jelzi, hogy az is magyar. Ő odamegy hozzá, kölcsönösen bemutatkoznak, majd némán leülnek egymás mellé a hatalmas terem többnyelvű zsivajában és egy szót sem szólnak: „magyarul hallgatnak”. Ezt a fajta hallgatást korunk nyelvlélektani elemzése „kommunikációs stratégiának” nevezi. A hallgatás többet kifejez, mint amit szavakba lehetne foglalni. Az is, hogy egymás mellett üldögélnek, része ennek, egyféle testbeszéd, az együvé tartozás érzékeltetése és vállalása. A hallgatás mint kommunikáció erős érzelemközvetítés: az ember barátságosan meghallgat valakit, de ellenségesen, éppen kívülállását hangsúlyozva hallgat egy társaságban stb. Kosztolányi másik története: egyszer a portugál nagykövet fölvetette neki, miért nem ír portugálul (is), hiszen tökéletesen ismeri a nyelvet. Kosztolányi válasza: Mert nem tudom, portugálul, hogyan mondják azt, hogy „préntek”. Kedves Olvasóm! Kosztolányi nemcsak „prénteken”, hanem egyáltalán a hét minden napján igazi „prücsökhordozó” volt – ógörög, attikai értelemben. Feltételezésem szerint csak nevetne azon (vagy valahol a halhatatlanság örök vadászmezőin legalább mosolyog), hogy ma már a prücsökhordozónak – új jelentésében – semmi köze anyanyelvápolóhoz, szülőföldjéhez kötődő s ezt büszkén meg is mutató harcoshoz. Kedves Olvasóm! Feltételezem, tudod, hogy a prücsök annyi, mint tücsök. Lehetne-e erre szebb példa, mint Petőfi Sándor A puszta télen című verséből? „Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, / Sem a pásztorlegény kesergő sípjával, / S a dalos madarak / Mind elnémultanak, / Nem szól a harsogó haris a fű közűl, / Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.” A prücsök ennyi is, meg több is, mert nemcsak tücsök! Merthogy egy gyerekre sohasem mondják, hogy tücsök, de annál inkább prücsközik kedveskedésből, főleg a kicsiket. Ebből aztán egyenesen következik az, hogy a tücsökhordozó értelmetlen volna, mert ki is akarna manapság tücsköt (-bogarat) összegyűjteni, zsákba rakni, nyakba akasztani… hajba befonni jelképnek; de a prücsökhordozó az igenis létezik: kismamák használják, olyan átalvető, amiben a babákat cipelik. Az egynyelvűségről: legközelebb… Kozma Mária