A szent helyek meglátogatása soha nem volt kockázatmentes, jóllehet a kora középkor óta kialakultak a zarándokutak, amikről a hívek a fáradtságot elfelejtve lelki élményekkel gazdagodva térhettek haza. Már ha hazatértek, hiszen a hosszú utazás, a higiénés körülmények, rablótámadások, hajótörések igencsak megtizedelték a jámbor utazók sorait.
Ezek a gondolatok is foglalkoztattak, amikor 1990-ben egyiptomi-izraeli utunkat terveztük feleségemmel, Judittal, s barátainkkal, Gyöngyikével és Zoltánnal. Szeptemberben ültünk repülőre hátizsákjainkkal, ekkor még egy hónapja sem volt, hogy Irak egy csendes hajnalon megtámadta Kuvaitot. Természetesen, ha mondjuk egy közép-afrikai kőkorszaki államocskára fájt volna a foga, azt még megbocsátották volna a diktátornak, de hát Kuvait ellen indulni, aminek a bőre alatt is pénz van…
A feszültséget háromhetes utunk alatt végig éreztük, s várható volt, hogy heteken belül kitör egy nagyobb összecsapás. A következő év januárjában be is következett, és Öböl-háború néven vonult be a történelembe. 
Egyiptomi utunk állomásairól talán később még írok, most inkább a Sínai-félszigeten való élményeimet vetném papírra. Kairóból egy elég éltes Renault busszal vágtunk neki az útnak, átkeltünk a Szuezi-csatornán, s kietlen tájakon pöfögtünk végig. Egy francia srác ült mellettünk, vele jókat beszélgettem, így elrepült az idő. Illetve repült volna, a busz egyszer csak leállt a sivatag közepén. Elkezdődött a tanácskozás, a vezető és a másodpilóta erősen vakarta a fejét. Tanácsoltam új ismerősömnek, hogy ő mégiscsak francia, biztos ért a járműiparuk büszkeségéhez, de csak kínosan mosolygott. Közben izzott a levegő, s víztartalékaink is a végét járták. Idővel kiderült, hogy egy elégett vezetékben kereshető a hiba, s egy ideiglenes megoldással pótolták az eredeti alkatrészt, minket meg visszatessékeltek a buszba. 
Kietlen tájakon vonultunk végig. A homokos, köves vidéket szemlélve felidézhettük a zsidók negyvenéves vándorlását a Sínai-félszigeten. Minden bizonnyal délebbre vitt az útjuk, hiszen a Vörös-tengeren keltek át, hogy elérjék Kánaánt. A tudósok igencsak vitatkoznak az útvonalon, de a zord táj valószínűleg hasonló volt. A Szent Család is végigjárta oda-vissza ezt az utat. Angyali figyelmeztetés után, Heródes elől menekülve indultak Egyiptomba, s csak a király halála után tértek haza. A kopt hagyományok részletesen ismerni vélik, hogy merre is haladtak. A művészeket is megihlette a szamárháton ülő Mária, karjában a Kisdeddel, s az állatot vezető Szent József. Giotto egyik leghíresebb alkotásának is ez a témája, a kép a padovai Scrovegni-kápolna egyik leghíresebb darabja.