borús égbolt
havazás
Utolsó ünnepe a természetnek!
Csodálom az őszt, kiváltképp a napsütésest, amikor az ökörnyál összekuszálódik a levegőben, s a felkelő nap sugarai sietnek felszárítani az éjszakai harmatot. Amikor napközben még kivirul a világ, kitisztul az ég és belátni az egész vidéket, a távoli hegyek sipkáit. A meleg őszt, amikor még előjönnek a dongók, darazsak, és jókat falatoznak a földre hullt gyümölcsökből. Az öreg őszt, amikor még nagyokat sétálhatunk a sárga lombok alatt, gesztenyét gyűjthetünk az avarban, és gyönyörködhetünk a természet rozsdabarna-sárga-vörös ruhájában. A mosolygó őszt, amely arcunkra is mosolyt csal, szívünkbe szerelmet lop. A gyümölcshozót, a bőség és bor évszakát, a természet svédasztalos szezonját, az égbe törő füstoszlopokat, amelynek illata ilyenkor édes. Az esti hűvösben a háziszőlők összetéveszthetetlen illatát, a lehulló levelek lágy neszét. Amikor zajt csapni sincs kedve senkinek, nehogy megzavarja a természet csendjét, hogy ideje legyen méltón búcsúzni a meleg napoktól. Az ősz a második tavasz, amikor minden levél virággá változik. Az emlékezés évszaka is, telítve végletekkel, a hangulatok kiapadhatatlan forrásaként hat az érzékszervekre, költők lázas ihletője. Az ősz mindig ugyanolyan, bármi történjen is a világban. Utolsó ünnepe a természetnek. Utolsót sóhajt még, mielőtt átadná magát a tél ölelésének.
És szeretem a borús őszt is, amikor az otthon melege megérint, és szépnek tűnik a ködben szitáló eső. Csodásak a hűs hajnalok, a narancsszín naplementék, s ahogy a levelek keringve hullnak alá, puha szőnyeget szőve a durva útra. Barátságos szobává zsugorodik a természet hatalmas tere, s mintha közelebb kerülnének egymáshoz azok, akik szeretnek.
Nagyálmos Ildikó
.jpg)
web.jpg)
.jpg)
