Megérkezésünk másnapja szintén a vízről szólt: az 1996-tól a Világörökség listáján szereplő Halong-öbölbe indultunk. Közben megálltunk egy kézműves műhelynél. Vietnámban,
de Keleten általában, több évszázados hagyománya van a szép és jó minőségű kézimunkáknak. Furcsa, kettős élmény várt rám. A falakat és az asztalokat rengeteg szép alkotás borította: rajzok, festmények, szobrok, hímzett képek minden méretben. Általában néhány motívumot variáltak: karcsú nőalak jellegzetes öltözetben az ismert kalappal, csónakok, virágzó fák, tavirózsák. Mindössze az elrendezésük és számuk változott. Ez volt a meghökkentő. Ritkán megjelent egy-egy absztrakt kép, amitől felvidultam, de két teremmel (jó sok terem volt) arrébb került egy hasonló. Nem találtam két teljesen azonos festményt, de teljesen különbözőt sem. Valamiféle művészi indíttatású, kézi sorozatgyártásnak tűnt az egész. És másutt is mindig ugyanez volt az érzésem. Legtöbbjük szép és hatásos volt, csak emlékeztettek egymásra. Kivételt a kézzel varrott képek jelentettek. A kisebbek ott is hasonlítottak egymásra, ám a nagyobb méretűek (úgy 40 x 40 centimétertől felfelé) egyediek, különlegesek, megkapóak voltak. És persze nagyon drágák. Illetve tudjuk, hogy ez is viszonylagos. Tény, hogy az ott dolgozó nők olyan csodálatosan öltögették a tervező művész által megrajzolt képeket, hogy azok festmény hatását keltették. Sajátos művészet, mit csodálatos eredménnyel művelnek.

Háromórás út után értünk a Halong-öbölbe, mely az ország északi felét átszelő Vörös-folyó keleti deltavidékének a lezárása. A másfél ezer négyzetkilométernyi vízből nagyjából 2000 mészkőszikla tör az ég felé: többségük több száz méter magas lakatlan szigetecske vagy szirt. Az élénk sötétkék vízből magányosan kiemelkedő sziklák nagy részét zöld borítja, néha bársonyos külsőt kölcsönözve nekik. Az öböl neve Leszálló Sárkányt jelent, mert a legenda szerint a világ rendjét ősidők óta vigyázó Mennyei Sárkány a támadó martalócokat úgy futamította meg, hogy hirtelen alászállt és hatalmas testével, pikkelypáncélos farkával csapkodva szétverte a sziklákat és az ellenséget. Így alakult ki a ma látható kép. 
A kikötőben luxushajóra szálltunk. Belül mindenütt politúrozott fával burkolt, elegáns úszó szálloda benyomását keltette, kényelmes szobákkal. Mindegyikből erkély nyílt asztallal, fotelekkel és kovácsoltvas kerítéssel. Kitűnő ebédet, vacsorát és másnap reggelit kaptunk. Csodálatos, nyugodalmas órák jutottak ott nekünk. Lehetett úszni, búvárkodni, csónakázni, a tetőteraszon lubickolni, napozni. Én a teraszunkon ütöttem fel a tanyámat, ahol szinte végig egyedül voltam, mert a szobatársam minden szórakozást kipróbált és társasági életet élt, házon kívül, a legnagyobb örömömre. Ültem a lassan úszó hajón, bámultam a tájat, a fehér hajókat, a kis ladikokban néha megjelenő árusokat, a Covid óta betiltott úszó piacok szerény kis utódait, és lelkesen vásárolgattam tőlük hatalmas fényes fehér kagylókat, gyümölcsöt, apró ékszereket. Boldogok voltunk.