Mintha Petőfi Sándor elbeszélő költeményét adná elő, a tündérmesék világából köszön ránk Izsák Domokos: „Leszakadt egy nagy csillag az égről…” ( János vitéz 10. ének 6–7. versszakok). A hullócsillagok uszálya/fénycsóvája még sokáig világít az égen, de némelyik szivárványfénye a „százados múltban” fényesebbé válik (mint pl. a Petőfié). A népi hiedelem kozmikus világképe szerint az ember életútját a sors keze irányítja. Itt a „Dühöngve zúgó Vadvihar szárnya”, történelmi ismereteink szerint: a szent/szörny szövetségre (később „sors-ököl”-re) gondolunk, ami a magyar szabadságharcot és forradalmat vérbe fojtotta és a költőnk élete csillagát is kioltotta, de – vigasztal az Óda költője – nem tűnik el nyomtalanul, mint számtalan hullócsillaggal szokott ez történni. Jelen esetben az idő múlása fényesebbre gyújtja a csillag tüzét.
A népi prózai valóság alapjáról az ódai magasságokba emelkedik dalnokunk hangja az ódai invokációval:

„Te voltál… E csillag… nagy Petőfi!…”

A költemény fennkölt hangon magasztalja Petőfi Sándort, akit a költői ranglétra legmagasabb fokára helyez, Géniusznak nevezi. Jóllehet mély gyászérzéssel fájlalja, hogy „Elaludt az égretörő álom”, de vigasztaló az a tény, hogy az ország határnélküliségében és a hírneve határtalanságának köszönhetően nép és nemzetek felettisége következményeképpen ma Ima és Dal lett számunkra Petőfi szelleme.
Izsák Domokos a Petőfi költői nagysága előtti tiszteletét a Gulliver–törpe ellentétpárban hangsúlyozza. A törpe jelentése: ünneplők lelkét a csodálat érzése tölti el, amikor a hatalmas, az óriási, a gulliveri merész vállalkozást végrehajtó költő emlékműve előtt, a fehéregyházi síkon, a „nagy eszme fáklyája” – Testvériség; Szabadság; Szerelem – örök szépség, örök ideálja előtt meghajtja honfiúi kegyelete lobogóját.
Izsák Domokos szónoki hevülete nem áll meg az eddigi magasztalásokkal. Imádott költőjét, a „szellemóriást”, a „lángeszű Petőfit” „költő király”-nak kiáltja ki. Meg is indokolja önzetlen tettét: „Téged az idő koronázott meg.”
Az ódai fennkölt indulatok közül nem hiányzott a hála érzése. Izsák a visszafogott, de nem tettetett szerénységgel, a rajongás bizonyítéka gyanánt vallja be, hogy Ő „törpe unokája” Petőfinek, hiszen maga is tősgyökeres székely, aki örökölt a „költő-király” „lelke kincséből” egy darabkát, amelyért most itt áll és méltán, mint felkent küldött, „A Székely nép nevében… hálából jött… zúgatni Sírva feltörő lelke… harangját”. A nép, aki „úgy szereti… a lelke kincséből egy darabkát… küldő Petőfijét…, mint gyermek az anyját” (A Tisza és a kis Túr – jut eszünkbe!), most a nép „új erőt” kér a jövendője számára . Ezért vár/kér Izsák Domokos emlékül az ünneplő sereg számára a nagy költő álmaiból, vágyaiból, eszméiből áldott ajándékot, hogy azt hazavigyék a szülői tájaikra, hogy ott megtermékenyítsék, megáldják a kenyértermő búzamezőiket.
Az Óda zárószakaszait olvasva (19., 20.) úgy érezzük, mintha valamelyik közmegbecsülésnek örvendő vallásos búcsún vennénk részt, s ahonnan a zarándokokat Petőfi lelke áldásaival útjára bocsátottak… és elindítanak az otthoni tájak felé…, ahol a Petőfi-daloktól hangos a táj… és a … „Hazáját híven szerető Székely, / Dolgozik hős Petőfi népe.” A Petőfit eszményítő, istenítő Izsák Domokostól, a Szózatot mintául követő székely nép követétől egy Nép nevében-szerű „most adjatok neki!” fellépést/kiállást várna az Óda záróakkordjaként a mai olvasó. 
A fehéregyházi Petőfi-emlékhely és környéke más szerepet is kapott azokban az időkben. Rangot vívott ki magának az 1924-ben a magyar anyanyelvi iskolák megmentésért indított küzdelem, amikor a trianoni Nagy-Romániában a nemzetiségi iskolák ellen súlyos korlátozó hadjáratot indított az Angelescu-törvény.
Az Óda zárószakaszában a Petőfi nevének védelemképpen felhozott kihangsúlyozása: „…felüláll minden vitán. / Nemzeti korlátokon túl növő, / Halhatatlan, dicső örök titán”… ebben a megfogalmazásban azt érzem a befejezésbe csomagolva – azoknak szól, akik elvitatják őslakónemzetként megillető jogainkat, azaz próbálják átírni a történelmet.
Tény az, hogy így jelent meg az Unitárius Naptár 1939-ben. Az Óda ismert ilyen befejezése a szerkesztők tanácsára történt volna-e? Az unitárius konzervatív egyházi vezetés óvatos védelmi politizálásának a kontójára írhatnánk-e ezt „az elbocsátó szép üzenetet”, amellyel zárul a költemény? Van rá példa, hogy a mentora, Gyallay Pap Domokos, Izsák Domokos több versét cenzúrázta vagy némelyeket ki sem adta. Azt is megtudtuk a több síkon kutató neves szociográfiai szakírónktól – akkor a Falvak Dolgozó Népe sikeres riportere volt –, hogy Izsák Domokos egyéni alkata és sajátos történelmi/társadalmi és családi állapota is befolyásolhatta kedves barátunk állásfoglalását. Az más kérdés, hogyan válaszoltak volna esetleg hasonló helyzetekben a szomszédos nagy-küküllőmenti („Isten háta mögött”-i gondokkal küszködő) Kányádi Sándor vagy a Firtos alatti völgyben, a Nyikómentén határozott Maradok-ot kijelentő, Székelyszentmiklóson született Farkas Árpád. 
Az utolsó felszólaló jogán Tamási Áronnak adom át a záró szót, egyrészt, mert Ő a Firtos lova hátán viselt előbbi töprengései után, az Óperencián túlról való hazatértének tanulságait átszűrte a Fehér-Nyikó zubogóinak víztisztító derítőin: „Erdély békességet fog találni magának, különben, élet, szép emberi élet itten soha nem lesz”!
Maradjunk abban mi, hogy Izsák Domokosunk, az Óda szerzője bízik abban, hogy a „Hazáját híven szerető Székely, / Dolgozik hős Petőfi népe még!…” és hisz abban, hogy az itt kapott áldás meghozza a székely tájak Firtos és más magaslataink alatti vidékek népeinek békés együttélését, mert őszinte a kérésünk igazságos és megfellebbezhetetlen, mert„felüláll minden vitán”. 
1942-ben a Petőfi Társaság pártoló tagjainak sorába iktatta Izsák Domokos nevét.

Folytatjuk