borús égbolt
Ünnepi gondolatok
Fotó: László F. Csaba
Furcsa ez az időszak. Furcsa úgy készülni a március 15-i eseményekre, hogy nem kígyóznak sorok a koszorúkészítőknél, furcsa tudni és elfogadni, hogy nem leszünk annyian a Nyergestetőn, ahányan szerettünk volna, ahányan ott lenni szoktunk, ahányan az eddigi években a Nyergestetőn emlékezni összegyűltünk. Furcsa a szabadságról úgy „beszélni”, úgy gondolkodni, hogy közben saját egészségünk megőrzése érdekében óvintézkedéseket vezetnek be. Arra kérnek bennünket, kerüljük a tömeget, mondjuk le a nagy rendezvényeket, és amennyiben tehetjük, maradjunk otthon. Egyvalami azonban nem változott, egyvalamit azonban semmi sem tud felülírni, és ez a felelősség, amellyel egymásnak tartozunk. Ezeréves parancs ez: vigyázzunk egymásra! Ez a fajta felelősség, ez az óvó, védő szándék mindvégig része volt az életünknek. Igen, mindvégig. Vigyázzunk egymásra, vigyázzunk a közösségünkre! Akkor is a közösséget védték elődeink, amikor az egyenlőségért, a testvériségért, a szabadságért szálltak síkra, akkor is a közösséget védtük, amikor csendesen imádkozva, egymás kezét fogva álltuk körül az úz-völgyi temetőt, akkor is a közösséget védjük, amikor szimbólumaink használatáért küzdünk. Akkor is egymásra vigyázunk, amikor hazahívjuk a gyermekeinket, és itthon igyekszünk nekik megélhetést biztosítani, akkor is egymásra vigyázunk, amikor utakat építünk, kórházat fejlesztünk, akkor is, amikor a nagyvadak ügyében harcolunk, akkor is, amikor a környezetünk védelméért cselekszünk, akkor is, amikor kulturális örökségünket, hagyományainkat óvjuk. Akkor is egymásra gondolunk, egymásért teszünk, amikor jövőt tervezünk, otthont építünk a gyermekeink számára. Tulajdonképpen mindig együtt védtük egymást, együtt óvtuk családjainkat, településeinket, közösségünket, együtt küzdöttünk és küzdünk azért, hogy megmaradjunk: együtt vigyázzuk a jövőt! Furcsa ez az időszak, de évezredes múltunk bizonyítja, hogy készen állunk rá. Készen állunk megtenni, amit meg kell, hogy közösségünk megmaradjon! Mondják: az nem szabad, aki négy fal közé szorul, az nem szabad, aki nem ünnepelhet együtt társaival, az nem szabad, aki úgy emlékezhet csak, ha ott nem gyűlnek össze többen, mint százan. Én mégis hiszem, hogy minden látszat ellenére: szabadok vagyunk. Szabadok vagyunk, mert a mi küzdelmünk, a mi áldozatvállalásunk közösségünk, szülőföldünk iránti ragaszkodásunkból, közösségünk és szülőföldünk iránti szeretetünkből fakad. És ahogy Esterházy Péter írta egyszer: „Csak a szabad embernek van esélye a szeretetre.” Hiszem, hogy szabadok vagyunk, hogy a mi szabadságunkat semmi el nem veheti tőlünk, mert azt mi a lelkünkben hordjuk: a gyökereinkből tápláljuk, a múltunkból fakad és a jövőnkért éltetjük. A mi szabadságunkat a bajtársiasság fűti, és a hő hatására a mi szabadságunk nem elporlad, hanem egyre jobban lángolni kezd, mert egymásért kell tennünk, együtt kell tennünk! Kedves Bajtársak! Bár harcunk ma más fronton zajlik, és bár idén nem tudunk hagyományainkhoz híven emlékezni hőseinkre, egyvalamiben biztos vagyok: együtt leszünk! Egy közösségként, bajtársakként, testvérekként, harcunkban egyenlően, szabadon! Arra kérem Önöket, vigyázzanak egymásra! Vigyázzunk egymásra, vigyázzunk közösségünkre, és óvjuk a szabadságot, amely eddig is megtartotta közösségünket, azt a szabadságot, amely azért legyőzhetetlen, és azért nem kényszeríthető térdre, mert szívünkben, lelkünkben, ott legbelül őrizzük.Borboly Csaba
.jpg)
