A KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja 1990-től kezdődően számos kutatást végzett a székelyföldi társadalom megannyi szegmensében. Beszélgetéssorozatunkban arra keressük a választ, hogy milyen ma ez a társadalom, illetve milyen fejlődési, korszerűsödési lehetőségei vannak. Korábbi beszélgetésünkben a kutató a székelyföldi mezőgazdaság helyzetét mérte fel, az alábbiakban a rendelkezésre álló tudásról, támogatásokról, szakpolitikákról esik szó. [caption id="attachment_86168" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: László F. Csaba[/caption] – Az agrárium fejlesztéséhez ma szorosan kapcsolódik a szakmai, műszaki tudás, a szakértelem. Hogy állunk a térségben ebből a szempontból? – Sokszor, sokan említették már, hogy a térségi agrárium alapvető gondja a termékértékesítés. Termelni tudunk, csak biztosítani kellene a stabil piacot. Azt gondolom, hogy ez a kiindulópont nem tartható, már csak azért sem, mert a versenyképes agrárszegmens nem csupán termékből és eladásból áll össze. Sok más eleme is van, ezért a termék értékesítésénél nagyobb gond a szakmai tudás hiánya. Tegyük hozzá rögtön, hogy nem csupán termeléstechnológiai tudásról van szó, hiszen ma az agrárszegmenshez sokkal szélesebb körű tudásanyag kapcsolódik, mint amit hajdanán az egyetemek az agrármérnököknek kínáltak. A menedzsment-marketing kompetenciák, a digitális megoldások, a kommunikációs kompetenciák, a kapcsolatmenedzsment technikák legalább olyan fontosak, mint a termeléssel/termékekkel kapcsolatos ismeretek. Nem is beszélve arról, hogy a termelési, technológiai tudás milyen nagy mértékben differenciálódott. Aki ért a gombatermesztéshez az nyilván nem ért a levendulához vagy a ribizlihez, és így tovább. Tudásbázisokhoz, tudáshálózatokhoz való rendszeres kapcsolódás nélkül nincs versenyképes agrárismeret. Ilyen tudások a térségben nyilván nincsenek, ez a térség folyamatosan tudásbehozatalra szorul. Nem az egyetemi szintű képzés az egyetlen üdvözítő megoldás, emellett térségi léptékű szolgáltatások, szakmai hálózatépítések, rendszeresen szervezett tapasztalatcserék, a folyamatos tanulás kereteinek kialakítása jelenthetne előrelépést. Azonban az ilyen jellegű kezdeményezések, beruházások száma, mértéke ebben a térségben csekély, legfeljebb kísérleti jellegű… – Az agrárszektorhoz többféle támogatás is kapcsolódik. Ezek mennyire illeszkednek a térségi adottságokhoz? – A „támogatás” igen tág fogalom, többféle formája van, nem véletlen, hogy a hasznosulás is többféleképpen alakulhat. Az agrártámogatások egy része (mint minden fejlesztési célú támogatás) diktál, befolyásol. A szakpolitikai vezetés eldönti például, hogy fel kell futtatni az üvegházi paradicsomtermesztést, erre kidolgozza a támogatási feltételrendszert és eljárási rendet, aki ennek megfelel, az támogatást igényelhet. Azt és úgy kell tenni, ahogyan azt a támogató előírja. A kialakított rendszer általános és bürokratikus jellegű. Az elemzési eredményeink azt mutatják, hogy a székelyföldi agrárszereplők nem nagyon kedvelik a támogatási rendszereket, de a hitel jellegű támogatásokat sem. Egyelőre a farm jellegű, üzemszerűen működő, tőkeerős kezdeményezések próbálják inkább kihasználni ezeket a lehetőségeket, és a kísérletezők, akiknek még nincsenek ezen a téren negatív tapasztalataik. Egyelőre azt látjuk, hogy az ilyen jellegű támogatásoknak nem nagyon van térségi, rendszerszintű modernizációs hatása. A támogatások másik formája az, amikor a kedvezményezettek azt „adományként” kezelik, amikor a támogatáshoz nem kapcsolódnak komolyabb teljesítési feltételek. Ilyenkor a támogatás „jól jön”, pótol valamilyen hiányt stb. Így működik a földalapú támogatások döntő hányada is, ilyen szerepe volt az elmúlt három évtizedben sok magyarországi támogatási formának. Az ilyen támogatások nyilván fontosak az érintettek számára, de rendszerszinten úgymond nyomtalanul szívódnak fel. Elvben volna egy harmadik támogatási forma, ez sokkal közelebb áll a térségi agrárszegmens működéséhez, és arról szól, hogy a gazdálkodás szakmai-logisztikai környezetét fejlessze. Ilyen lehet a szakmai-technológiai információk rendszeres terjesztése, kapcsolatrendszerek és tapasztalatcsere-folyamatok rendszeres fenntartása, termelési vagy értékesítési hálózatok létrejöttének támogatása, az ágazathoz kapcsolódó különféle szolgáltatások kedvezményes rendszerének kialakítása és hasonlók. – Ha a hálózatok szervezéséről beszélünk, akkor rögtön előtérbe kerül a szövetkezetek kérdése. Mit lehet erről mondani elemzői szemszögből? – Ez is egy olyan fejlesztési terület, ahol a szándék jó, a fejlesztési igény reális, de a kiindulópont megválasztása nem a térségi társadalom adottságaihoz kapcsolódik. A kezdeményezők egy része azzal érvel, hogy egykoron a Hangya Szövetkezet jól működött, alapozzunk erre a hagyományra. Mások jó példákat látnak a világot járva, és azokat próbálják itthon is lemásolni. Azonban mindkét esetben más a társadalmi kontextus, mint ami ma a térségünkben van. Ha már modelleket keresünk, akkor nem működési modelleket, hanem kialakítási, létrehozási modelleket kellene megismerni, esetleg adaptálni. Ez viszont időigényes és nehezebb ügy. Nem is beszélve arról, hogy a „szövetkezet” kifejezés ebben a térségben milyen negatív tapasztalatokat, véleményeket hív elő! A térségi adottságokat, a társadalmi magatartásokat figyelembe véve elvben kétféle létrehozási modell jöhetne számításba. Ami könnyebb és egyszerűbb, ha az együttműködési hálózat pusztán üzleti alapon jön létre. Aki beáll, az a munkája/terméke ellenértékeként – kiszámíthatóan – anyagi juttatást kap, ezt mint pótlólagos jövedelmet be tudja építeni a családi költségvetésbe, az elvégzendő munkát a családi munkarendbe. Nem érdekli az, hogy mit csinál a menedzsment, merre fejlődik az intézmény, számára az a fontos, hogy a megállapított jövedelem lehetőleg hosszabb távon legyen biztosítva. Ilyen módon működő szövetkezési forma már ma is van a térségben. – Az adottságok alapján számí­tásba vehető a második modell is? – Ha abból indulunk ki, hogy a térségben még mindig milyen erős a helyi identitás, a helyi tudat, az egymásra figyelés, a közösségként való működés, akkor azt lehet mondani, hogy a második modell kialakításának is lehet valós esélye. Ez annyiban különbözik a csupán üzleti alapokon működő modelltől, hogy a szövetkezés résztvevői többféle formában, több szinten is „részesei” a szerveződés működésének. Ebben is benne van az anyagi haszon, de a szövetkezés többféle módon ösztönzi/támogatja a tagokat, például kiszolgálja azok szakmai, fejlődési igényeit. Ebben a modellben a hálózat működése a tagok működésének összessége, a rendszer működésének garanciája az, hogy a tagok milyen mértékben azonosulnak az általuk létrehozott szerkezettel. A szövetkezéshez való tartozás nem csupán hasznot hajt, hanem felelősségvállalással is jár. A gazdasági érdek mellett működik a lokális vagy az ágazati érdek is, a menedzsment pedig szolgáltató szerepben van. – Hogyan tovább? – Ha csupán azt vesszük kiindulópontnak, hogy a térségi szereplők (döntéshozók, termelők) mit szeretnének, mit óhajtanak, akkor nem fogunk jól válaszolni a kérdésre. Ennek oka egyszerű: mindkét csoportot a mai, a rövid távú megoldások foglalkoztatják. A döntéshozók és tervezők minél rövidebb idő alatt szeretnének sikereket látni, a kezdeményezéseket is már eredménynek nevezik, türelmetlenek, ha a gazdák vonakodnak gyorsan lépni. A termelők pedig eladni szeretnének, elvárják, hogy valaki biztosítson már jó és kiszámítható piacot a termékeiknek. Mindkettő fontos igény, de csak a megoldás egyik fele. Ha a térségi léptéket nézzük, akkor másfajta kérdést kell feltenni és megválaszolni. Milyen a világban ma – de még inkább holnap – az innovatív, versenyképes agrárium? A kérdés nem szónoki, hiszen a modern agráriumnak ma már nem csupán a nagyüzemi termelés szereplői számára, hanem a tenyérnyi parcellák világa számára is van hasznos válasza termékekben, eszközökben, technológiákban, értékesítési modellekben stb. Ha erre volna válaszunk, akkor jön a legnehezebb kérdés: miként lehet az innovatív, versenyképes agrárium egyik vagy másik modelljét/modelljeit a székelyföldi adottságokkal – ha nem is összhangba hozni, de legalábbis megpróbálni – összekapcsolni? Egyáltalán össze lehet-e kapcsolni? Ha igen, milyen ágazatokban, hogyan, milyen feltételekkel, milyen támogatásokkal, milyen esélyekkel? – Ezek szerint szemléleti kérdésről van szó? – Az agráriumba közel sem ruházunk be annyit, mint más ágazatokba (infrastruktúra, oktatás, kultúra stb.) Ha megnézzük azt, hogy a rendelkezésünkre álló helyi, térségi erőforrásokat mire fordítjuk ma, akkor azt látjuk, hogy az agráriumnak, a többi területhez viszonyítva ebből nagyon kevés jut. Nem nagyon látunk például önkormányzatok által kialakított/fenntartott szakintézményeket. Mindennek több oka is lehet, valószínű nem is igazán tudjuk, hogy mibe, hogyan kellene beruházni ahhoz, hogy az ágazat fejlődjön. Két részterületen történt kisebb volumenű beruházási kísérlet, egyik a termékértékesítés (jellegzetes példa erre a helyi termék), a másik a termelők egyesületi formáinak létrehozása (társulások, egyesületek). A mellőzöttség egyik nyilvánvaló jele, hogy az agrárium helyzete ebben a térségben nem közügy. A tanulásra például nem mondjuk azt, hogy csupán a család ügye! Az anyanyelvhasználatra sem mondjuk azt, hogy csupán a magyarul beszélők ügye. Az agráriumra mégis azt mondjuk, hogy az legyen a gazdálkodók dolga! Ez azt jelenti, hogy az adott ágazatot nem tekintjük közügynek, a térség jövője szempontjából nem tekintjük stratégiai kérdésnek. Ami elég nagy hiba, ha arról van szó, hogy a térségi családok több mint ötven százalékát közvetlenül érinti ennek az ágazatnak a működése, alakulása. Az agrárium állapota ebben a térségben korábban is elsősorban társadalmi kérdés volt, és nem csupán az egyik gazdasági ágazat kérdése. Ez akkor is így van, ha nem tartjuk jónak ezt a magas arányú érintettséget, és arra törekszünk, hogy változzon ez a szerkezet. – Mi lehetne ebben a folyamatban a kutatás, a tényfeltárás szerepe? – A mai fejlesztéspolitikai gyakorlat nem igazán igényli a társadalomismeretet, azon egyszerű oknál fogva, hogy a mai gazdálkodási gyakorlatot külső szempontokhoz, modellekhez próbálja igazítani, lehetőleg minél rövidebb idő alatt, minél kevesebb beruházással. Ez nem kritika, hanem egyszerű társadalmi tény, a projektalapú fejlesztéspolitika szükségszerű következménye. Legyen minél több fiatal gazda – mondja a (szak)politika, és ettől kezdve csak a számok fontosak. Hány fiatal gazda van (az se baj, ha csupán névlegesen, és a név mögött a szülők gazdálkodnak), mekkora pályázati összeget „hívtunk le”. Nincs ezzel semmi baj, minden lej hasznos, ami a térségben köt ki, de ez nem a térségi adottságokra van hangolva, és aligha eredményez szerkezeti szintű változást. A társadalomismeretnek akkor van/lehet szerepe, ha ez a gyakorlat kiegészül egy másfajta gondolkodással, szemlélettel, amely a térségi társadalom működéséből indul ki. Ekkor már olyan kérdések merülnek fel, hogy a térségben mi korlátozza vagy támogatja az innovációk befogadását, társadalmi térnyerését? Ha ezt tudnánk, akkor be lehetne ruházni a korlátok lebontásába, a támogató feltételek erősítésébe. De sok más fehér folt is van, az üzleti szemlélet térnyerésének belső korlátaitól kezdve a változási trendekig. Sarány István