A székelyföldi családmodellt bemutató beszélgetésünk első felében két fontos következtetést fogalmazott meg dr. Biró A. Zoltán professzor, társadalomkutató: társadalomkutató a KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja által végzett felmérések szerint a székelyföldi háztartási modell nagyon kis mértékben változott, változik, illetve az, hogy ez a stabilitásmodell jelentős súllyal bír. Az alábbiakban számokkal támasztja alá a korábbi következtetéseket. [caption id="attachment_87632" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: László F. Csaba[/caption] – Mit mondanak a számok? Mennyire lehet jellemezni a térségi háztartásokat adatsorokkal? – Nézzük a gazdálkodókat, mert ők képezik a térségi társadalomban a nagyobb „súlyt”. Korábban már említettem, hogy a székelyföldi háztartások több mint fele – az adatfelvétel idején 54 százalék – rendelkezik földterülettel, majdnem ennyien fő- vagy melléktevékenységként gazdálkodnak is. A birtokszerkezet szétaprózott maradt, a területek átlagban 3-4 hektár alattiak, és családonként több részből tevődnek össze. Jelentős azoknak az aránya, akiknek a szántóföldje 1 hektár alatti. A földterületek koncentrációja nagyon lassú folyamat. Kevesen bérelnek földet, a válaszadók kevesebb mint egytizede említett ilyent, ez nem igazán piaci folyamat, a földbérlők fele a tulajdonosnak bérleti díjként terményt ad, egynegyedük pénzt, egynegyedük pedig semmit. Nagyobb összefüggő földterületek Háromszéken, Maros megyében fordulnak elő, agrárvállalkozók tulajdonában, de ezek létszáma nem nagy, és nehezen tudnak növekedni. Ha azt kérdezzük, hogy miért gazdálkodnak, a válaszadók alig több mint egytizede válaszolja azt, hogy az így szerzett pluszjövedelem a fontos. Egyharmaduk a megszokást említi, a hagyományt. Nem kevesen azt is felhozzák, hogy szégyen megműveletlenül hagyni a földet. A válaszolók közel fele pedig azt jelzi, hogy rá van utalva a gazdálkodásra. Ez a szerkezeti „kép” jól jelzi, hogy a térségi léptékben az agrártevékenység köti le a legtöbb munkaerőt, társadalmi energiát, és a mentális vonatkozások is figyelemre méltóak. – A jövedelmek ezek szerint – átlagosan – szintén szerények lehetnek… – A jövedelmek az esetek döntő többségében a kialakított életvitel szinten tartásához elegendőek. Jellemző, hogy a családok közel egyharmada számára fontos jövedelembiztosító családi erőforrás a nyugdíj. A háztartások döntő többsége, több mint 90 százalék fontosnak tartja, hogy elkerülje az adósságok felhalmozását, ez tulajdonképpen az örökölt társadalomtörténeti modell része. Továbblépési tervek – a válaszolók egyötöde jelölt meg közép- vagy hosszabb távon ilyen terveket, célokat – természetesen vannak, a megtakarítási vagy előrelépési tervek a lakással kapcsolatos modernizációs fejlesztésekre vonatkoznak: lakásvásárlás, lakásfelújítás, -bővítés vagy lakásépítés. Ezek mellett a tartós fogyasztási cikkek megvásárlása szerepel a tervek között, mint a nagyobb fogyasztási cikkek, autó vásárlása vagy lecserélése, valamint a gyermek iskoláztatása, kirándulások tervezése. – Milyen társadalmi közérzet társul ehhez az életvezetési modellhez? – A közérzet kapcsán a vélemények nagymértékben változnak, attól függően, hogy mire kérdezünk rá. Ha azt kérdezzük, hogy a rendszerváltás óta eltelt időben az ország helyzete miként alakult, akkor a válaszolóknak jóval több mint fele szerint a helyzet romlott, jelentős azok aránya is, akik stagnálást jelölnek meg, csupán egynegyedük válaszolja azt, hogy javult a helyzet. Ez nem optimista álláspont. A személyes élethelyzet alakulásának megítélése másként alakul. Három egyforma véleménycsoport van. A személyes helyzet megítélése jóval pozitívabb, mint az ország megítélése. A központi intézményekkel – kormány, parlament – kapcsolatos véleményekben már határozottan megjelenik az „elkülönülés” tendenciája: ami „fent” van, „nem a mienk”, azzal szemben kritikusabbak, csak minden hetedik válaszoló mondja azt, hogy elégedett, míg a helyi önkormányzatokkal már minden harmadik válaszoló elégedett. Az ilyen és ehhez hasonló vélemények nyilván gyakrabban változnak, de ugyanakkor jól beleilleszkednek a háztartások térségi működési modelljébe. – Többször említette, hogy a térségre jellemző háztartási modell tradicionális. Melyik az a tényező, amely ezt a legjobban hordozza? – Ez már nehéz kérdés. Két elemre hívnám fel mindazoknak a figyelmét, akik a térség fejlesztésén törik a fejüket. Képletesen fogalmazva azt lehetne mondani, hogy konszolidált, kiszámítható körülmények között ez a háztartás-működtetési modell úgymond jól elvan, magabiztosan és eredményesen működik, sőt, kisebb léptékű változásokra, adaptációra, „fejlődésre” is hajlandó. Amikor viszont erős külső támadás éri – ilyen volt a kollektivizálás, a kényszerű városba költözés, a nyolcvanas években az etnikai nyomás vagy 1990 után a munkaerőpiac gyors szétesése –, akkor az ilyen modell a működését takaréklángra állítja, visszafogja, vagyis kivárásra, túlélésre rendezkedik be. Általában – hangsúlyozom, hogy általában – az jellemző rá, hogy a kihívásokra nem változással, újítással, a működési minta újradefiniálásával válaszol, túlélési stratégiával. Ezt teszi akkor is, ha a külső hatás gyorsütemű fejlődést szorgalmaz. Ennek következménye az, hogy minden fentről lefelé irányuló innovációs törekvés, program lelassul, vagy éppenséggel megakad. De ez már más téma, a társadalmi innovációk térségi alakulásához kapcsolódik… – A tradicionális jelleget hordozó másik elemet miként lehetne jellemezni? – Talán egyszerűbb, ha a szakirodalmat idézem. A sikeres családi gazdálkodáshoz négy tevékenységi terület együttes menedzselését kapcsolja a szakirodalom: termelés, reprodukció, értékesítés és a család működése. Nos, nem nehéz belátni, hogy az önfenntartó családi gazdaság, háztartás modelljéből az üzleti faktor hiányzik. A társadalomtörténeti folyamatok során ez a szegmens nem épült bele. A térségre jellemző modell ciklikus jellegű, a hasznosság/hasznosulás kérdése csak akkor merül fel, amikor a termelési folyamat lezárult. A hasznosság, illetve a számolás nem épül bele a termelésbe, a munkafolyamat sok elemét – például a munkaidőt, munkaerőt költség–haszon szempontból nem is mérlegeli –, a termelési/gazdálkodási cikluson túlmutató eljárások, mint a tervezés, hitel stb. idegenek. Mindez nyilván nemcsak az agrártermelést jellemzi, hanem a háztartások működésének egészét is. Ez térségi társadalmi jellemző, egyébként a világ sok pontján van még ilyen, vannak előnyei és vannak hátrányai, nincs vele semmi probléma, csak fejlesztési-innovációs programok indításakor ezt kellene kiindulópontként kezelni… – A világ nyitottá válásával a külső hatások száma növekszik. Mégis mi magyarázza a változás lassú léptékét? – Természetesen sok kisebb-nagyobb léptékű változásra hozhatunk példákat, ebben a gondolatmenetben amellett érveltem, hogy a kutatási eredmények szerint a bemutatott háztartási modell térségi szerepe, társadalmi súlya még mindig meghatározó. Több oka is van annak, hogy csak nagyon lassú a változás. Emlékezzünk például arra, hogy az 1989-es fordulat milyen terheket rakott egyik napról a másikra a családok nyakára! Rövid idő alatt vált költségessé egy sor olyan szolgáltatás – említhetjük az oktatást, egészségügyet, pihenést és másokat, megszűntek a hivatalosan alacsonyan tartott árak olyan árucikkeknél, amelyek a gyerekneveléshez kapcsolódtak –, amelyek korábban nagyon kedvezőek voltak, nem terhelték meg a családi kasszát. Másfelől pedig megjelent a fogyasztás új modellje, a korábban felhalmozódott hiányok pótlásának lehetősége. Mindez egyszerűen rázúdult a családokra. A családok többsége szinten tartásra, vagy jobb esetben a civilizációs hátrányok pótlására rendezkedett be. Stratégiaváltásra, új működési modell megtanulására akkor sem kerülhetett sor, ha ezt fölismerték vagy tervezték, mert egyszerűen nem volt hozzá családi erőforrás. Sokféle beruházás volt ebben a térségben az elmúlt három évtized során, de az emberekbe való beruházás mértéke elenyésző maradt. A helyzet önerőből is képes valamennyire változni, urbánus környezetben vagy a tízévesnél fiatalabb családok körében tapasztalható egy másfajta modell szerveződése. De még nagyon kevesen vannak ahhoz, hogy térségi súlyt képviseljenek. Ebben a térségben a háztartások helyzete politikai, szakpolitikai szempontból sajnos nem érzékeny téma. Kivételt képeznek természetesen a karitatív jellegű szakpolitikák, illetve néhány civil kezdeményezés. Nem érzékeny téma, holott a térség egésze a háztartások működésének modelljére nagyon is érzékeny, azon egyszerű oknál fogva, hogy olyan a térség, amilyenné a háztartások és a lokális közösségek működési módja teszi. Ez a megközelítés nyilván azok számára lehet érdekes, akiket a térség hosszú távú sorsa a gyakorlat szintjén is foglalkoztat. Sarány István