borús égbolt
Tűrni, de meddig?!
Rossz szomszédság, török átok! – tartja a szólás. Igazáról pedig meggyőződhettek mindazok, akiknek volt része az ilyesmiben. Itt most nem az apró-cseprő szomszédok közötti civódásokra és orrolásokra gondolok, ami ugye adódik egy közösségben, hanem az olyan esetekre, amikor feljelentésig fajul a dolog. Egyik ismerősöm mesélte, hogy a lépcsőházukban az egyik szomszéd rendszeresen zaklatja a közösséget éjszakai dörömbölésével, de a legjobban épp az alatta lakókat, akiket többször is kitámadt, verbálisan inzultált. A család már oda jutott, hogy az elköltözést fontolgatják, de addig is egymást kísérgetik a lépcsőházban, ha valaki épp elmegy vagy hazatér a lakásba. Idegölő ez a macera, ugyanakkor sajnálják is az illetőt, mert tudják róla, nyilvántartott elmebeteg, és épp emiatt is tartanak tőle, nehogy ártson nekik olyan pillanatában, amikor épp nem önmaga. Nyilván, amikor nagyon elfajul a dolog, akkor jelentik, a hatóságiak ki is mennek rendszeresen, volt, hogy büntetést róttak ki rá, volt, hogy csak próbáltak elbeszélgetni vele, de sajnos eredménytelenül. A zaklatás megy tovább kisebb-nagyobb szünetekkel.
Van ennek a fordítottja is, amikor a simán csak rosszindulatú egyén jelentgeti szomszédjait mindenféle mondvacsinált indokkal, rájuk csődítve a rendőrséget éjnek évadján, azzal zavarva nyugalmukat, hogy be kell engedniük a hivatalosságokat szétnézni, megbizonyosodhassanak, mindenki alszik a házban, az álmosan hunyorgó családfőt leszámítva, aki ajtót nyitott.
Mindkét eset kellemetlen, és sajnos tenni sem lehet ellene érdemben semmit, mert előbbi esetben, csak hozzátartozó kérheti az elmebeteg kényszer-gyógykezelését, második esetben pedig csak az ellenkezőjének a bizonyításával tudják igazolni, hogy a jelentgető állítása hamis.
Hogy valami baj van valahol a közön, az eléggé egyértelmű, kérdés viszont: meddig lehet ezt így tűrni?
Jánossy Alíz
_web.JPG)
