borús égbolt
Tudjuk az életet ajándékként megélni?
A házakban élők egy új életforma küszöbén állnak, ahol az eddigi megélt kapcsolatok, érintkezések az éterbe költöznek, a bezártság érzése is oda kényszerít. Kesztyűt dobtak nekünk! Azon dolgozunk és munkálkodunk, hogy – az új helyzettel megbarátkozva – próbáljunk minden irántunk való érdeklődőt virtuális sétára hívni és kalauzolni a mi világunkba. Ezt nem magamutogatás céljából tesszük, hanem a megmentett gyermeki világ ölelő, hálás, őszinte szeretetéből. Az erőt adó lelkületet a képernyő ridegsége mögül átsugározva talán sokaknak reményt adhatunk, hogy új erőre kapjanak. A megszokott kényelmi szféránkból kikényszerített egy láthatatlan, de annál veszélyesebb kis kórokozó, amely a fásultság, frusztráltság, aggodalom, a holnaptól való félelem érzéseivel, mindannyiunkat evezőlapát nélküli csónakká változtatott egy hatalmas vízen, ahol feltevődik bennünk a kérdés: hová tartunk?, merre menjünk?, mit tegyünk?… Olyan kérdések ezek, amelyeknek bénító béklyói cselekvésképtelenné, sötét alagútba sodró ereje az eddigi rohanó világunkból egy statikus állapotba sodornak, pedig akkor és most is nyílnak a virágok… A természetben minden a maga rendjén működik, a gyermek nő, gyarapodik tudásban és fizikai fejlődésben… és milyen jó, hogy ezekben a hetekben nem nekünk kell még ezekre a finom, de lényeges dolgokra is figyelni, dolgozni rajta. Egy új kihívás, vagy fogalmazzunk úgy, hogy új trend van kialakulóban, a kérdés csupán az, hogy van-e annyi gyermeki bizalom és alázat bennünk, hogy hagyjuk magunkat vezetni, megnyugodni, tanítani, hogy az eldobott kesztyűt képesek legyünk felvenni és az Életet ajándékként megélni… Vagy, mint a jó viccben, hasonló helyzetben találjuk magunkat, mint az ikreit nevelő házaspár: Az ikerpár közül az egyik nagyon optimista, a másik nagyon pesszimista volt. A szülők nem tudtak megbirkózni a gyereknevelés terheivel, és pszichológushoz fordultak segítségért, aki azt tanácsolta nekik, hogy közelgő szülinapjukra lepjék meg gyermekeiket. A pesszimistának vegyenek sok-sok új játékot, az optimistának pedig töltsék meg a szobáját lótrágyával. A tanácsot tett követte. Eljött a nagy nap, a pesszimista gyermeket az újabbnál újabb játékokkal tele szobájába vezették, nézegette őket, majd panaszkodásba tört ki, hogy őt senki nem szereti, hisz elavultak a játékok. Szegény szülők menekülőre fogva a másik gyermekük szobájába siettek, ami lótrágyával volt tele. Az optimista gyermek boldogan ugrált örömében, keresgélt, nevetett… A szülők értetlenül néztek egymásra, mivel nem tudták megállni, hogy meg ne kérdezzék, mitől ilyen boldog. A gyermek a vidám kutakodásban válaszolt nekik: „valahol itt kell lennie egy póninak”.
Balázs Melinda Erzsébet
