Kinyílt a világ, a közlekedés fejlődésével és a határok megnyitásával csökkentek a távolságok, a nemrég még elérhetetlen, csupán könyvekből ismert helyek karnyújtásnyi közelségbe kerültek. Kérdés azonban, hogy kirándulásaink alkalmával csak nézünk, vagy látunk is. Az alábbi írás azt példázza, hogy miként kirándul a művészettörténész. Kovács Árpád kistanulmánya. Itáliában a román stílusú építészet a XI. század közepétől a XIII. század közepéig virágzik. A területi széttagoltság itt tájegységenként eltérő sajátosságokat hozott létre. Itália sajátos építészeti vonásokat kialakító tájai Lombardia és Toszkána. Közép-Itáliában csak a XIII. században jelentkeznek nagyobb szabású építési feladatok. Dél-Itália és Szicília román stílusú építészete bizánci, iszlám és normann hatásokat mutat. Toszkána román kori építészetében erősen érvényesül az antik és korai keresztény hatás, részben az oszlopos bazilika típus, részben az antik motívumok, korintuszi oszlopfők alkalmazásával. A bazilikák általában keresztházasak. Nyugati homlokzatuk követi a bazilikális keresztmetszetet. Jellemző homlokzati elemük a vakárkádsor és a törpegaléria mellett a különféle színű helyi márványokból készült, architektonikus tagozást utánzó, kevéssé plasztikus, berakásos burkolat. A művészettörténet protoreneszánsz névvel jelöli Toszkána e sajátos középkori stílusát. Toszkána két legjelentősebb, egymással hosszú ideig versengő városa Pisa és Firenze volt. PISA a XII–XIV. században élte virágkorát. Hatalmát, erejét ebben az időben még főleg tengeri flottájának köszönhette. Hírnevét növelte, hogy a „hitetlenek” ellen sikerrel harcolt, kiűzte Szardíniából a szaracénokat és a sziget birtokosa lett. A ghibellin érzelmű város kommunája hatalmát és tekintélyét párját ritkító építészeti alkotásokkal kívánta kifejezésre juttatni. Főként tengeri győzelmei kapcsán zsákmányolt kincseinek értékesítéséből valósult meg egy nagyszabású építészeti együttes. A székesegyház, a Campanile (a híres ferde torony) és a Baptisterium, majd a már gótikus formákkal épült Camposanto temető – az egész középkori világ egyik legjelentősebb és legszebb építészeti együttese. A zöld gyepszőnyegen álló csillogó márványépületek a nyílt térbeli rend íratlan kompozíciós törvényei szerint alkotnak páratlan harmonikus együttest. A székesegyház (duomo) 1063-ban indultak a dóm építési munkálatai Busketus építőmester tervei alapján. A főhomlokzatot Rainaldo feltehetően a XII. század végén kezdte építeni. A munkálatokat a XIII. század végén fejezik be. A dóm latinkereszt alaprajzú. Öthajós, empórás bazilika, háromhajós, empórás keresztházzal, az ezen túlnyúló hosszházat lezáró félkörös szentélyapszissal. A XII. században a hosszházat nyugat felé meghosszabbítják, magasítják, és az addig csak belső oldalhajópár fölötti empórákat a külső fölött is kiépítik. Eredeti alakját a keresztház őrizte meg, amelynek végeihez apszisokat toldottak. A templombelső. A hajókat hatalmas, korinthoszi és kompozit fejezetű oszlopokon nyugvó árkádsorok nyitják egybe. A főhajóban ezek fölött az empórák pillérek közötti, félkörívvel áthidalt, oszlopos ikernyílásai sorakoznak. Fölöttük a tagolatlan oldalfalakban az alsó árkádtengelyektől független kiosztásban keskeny ablakok nyílnak. Az oldalhajók és az empórák borda nélküli román keresztboltoza­tokkal, a főhajók a XVI. századi kazettás famennyezettel fedettek. A hossztengely irányában megnyújtott négyzetet elliptikus alaprajzú, emelt ívű kupola takarja. Külső homlokzatok. A nyugati főhomlokzatot a földszinten korinthoszi oszlopokon hét vakárkád tagolja. A közbenső háromban nyílnak az egyenes záródású kapuk. Feljebb a váltakozva oromrézsűkkel záródó négy szinten törpegalériák húzódnak, az oldalhomlokzatokon az alsó vakárkádok ívei falpilléreken nyugszanak. Az empóra szintjén a kétszer olyan sűrűn állított falsávok fölött vízszintes párkányfríz. Ehhez hasonló tagolásúak a keresztház főhajójának oldalfalai, míg a hosszházénak későbbi, magasabb falai oszlopok közötti vakárkádokkal tagoltak, minden másodikban ablaknyílással. A falsíkokat váltakozó színű márvány sávozás és díszítőmotívumok gazdagítják. A Campanile (ferde torony) A szentélytől délkeletre áll az 54,4 m magas kerek harangtorony, amelyet Bonanno Pisano 1174-ben kezdett építeni. Az építkezés alatt a talaj süllyedése miatt megdőlt a torony, ezért építését úgy fejezték be, hogy az elhajlás ellenére biztosítsák a súlypontját: az árkádok a dőlés oldalán magasabbak. Hogy a további (az alaphoz képest 5,2 m-es dőlést) megakadályozzák, talapzatát 2001-re megerősítették, így újra látogatható. Bonanno mester a Campanile kiképzésénél a dóm homlokzatának motívumait vette át, galériákkal övezte a hengeres toronytestet. Mivel azonban az egymás fölötti szintek nem voltak párhuzamosak, az árkádokat is más-más magassággal kellett kiképezni. A torony földszintjét és legfelső, sisak nélküli harang-emeletét vakárkádok övezik, a hat közbenső szintjét karcsú oszlopos, árkádos körüljárók övezik. A Battistero (keresztelőkápolna) a székesegyháztól nyugatra emelkedik. Az 1153-ban román stílusban megkezdett, nagy méretű, kör alaprajzú keresztelőkápolna a templom tengelyében, a főkapuval szemben található. Mestere Diotisalvi volt. Alaprajzában a római centrális terek – főként a Sta Costanza – elrendezésének hatása érezhető: a központi teret gyűrűs tér öleli körül. Középterét, közepén a keresztelőkúttal, váltakozó oszlopok és pillérek körén nyugvó árkádokkal elválasztott, kétszintes, boltozott körüljáró övezi. A középteret kúpos boltozat fedi, amelyet a teljes épületet takaró, alacsonyabb gömbkupola fog körül. Az épület homlokzatát földszintjén oszlopos vakárkádsor, felette törpegaléria tagolja. A sávos márványburkolatú tükrökben nyílnak a keskeny ablakok. Felső részét a gótikában két szinten elrendezett csipkés oromzatok és tornyocskák sorával díszítették. A pisai épületegyüttes végül 1278-ban a már gótikus formaképzésű Campo Santo temetőkerttel egészült ki. A kívülről zárt hatású, csúcsíves árkádokkal övezett belső udvar Itália e korszakának legszebb temetőkertje. A loggiák falát és a mögöttük sorakozó tereket a trecento mestereinek kiemelkedő értékű alkotásai díszítik. Ám, bár stílusában különbözik ez a halottaknak szentelt grandiózus kerengő olyan szép és olyan gazdag, hogy vetekszik a másik három épület ragyogásával. A Campo Santo négyszögletes udvar, földjét a Szentföldről, a Kálvária hegyéről hozták. Falait egyetlen nyílás sem töri meg, sima márványhomlokzata ragyogó háttere a dómnak. A kerengő fedett árkádjai alatt hadizsákmányként idehozott műalkotások keverednek a köztársaság protektorainak sírjaival. A Campo Santo a II. világháborúban súlyos károkat szenvedett, de egyes freskóit restaurálták. Egykor a tengerpart Pisa közelében volt. Később a tenger távolabb húzódott a várostól, a Dóm tér környezete is beépült, de az együttes lenyűgöző hatását mégsem vesztette el. A Campo dei Miracoli zöld gyepszőnyegén a középkornak a maga nemében egyedülálló művészi értékű alkotása keletkezett. A XII. században még tengeri hatalomként viselkedő Pisa 1284-ben a genovaiaktól döntő vereséget szenved, ami a város virágkorának végét jelentette. FIRENZE Az Arno folyó két partján fekvő város – műemlékekben nagyon gazdag. Ezek többsége a középkori városfalon belül található. Az antik szellemet ébren tartó s a később kibontakozó reneszánsz korát inspiráló protoreneszánsz építészet legjelentősebb alkotása a firenzei Battistero. A Battistero a hagyomány szerint helyén egykor antik Mars-templom állt, de az újabb ásatások a templom alatt egy római fürdő vendégfogadójának alapjait tárták fel. A római alapokon a VI–VII. században épült Battistero feltehetőleg a XI–XIII. században nyerte el végleges képét. Nyolcszög alaprajzú, nyugati oldalán négyszögű szentélyfülkével. 27 méter átmérőjű, osztatlan terét kolostorboltozat fedi. Kétszintes belső architektúráján a római Pantheon hatása mutatkozik. Belső. A földszintet az egyes oldalakon a sarkoknál álló korinthoszi fejezetű pilaszterek és a közöttük visszaugratott falsík előtt álló hasonló két oszlop tagolják, és a fölöttük húzódó antikos párkány zárja le. Az emeleten minden oldalon négy korinthoszi pilaszter között ión oszloppal osztott ikerárkádok nyitják meg a körüljárót. A lezáró párkány fölött emelkedik a XIII. századi mozaikkal borított kolostorboltozat. Külső homlokzatok. A homlokzatokat a sarkokon kiugró, kétféle színű márvánnyal sávozott pillérek között a földszinten oldalanként váltakozva két-két pilaszter, ill. a kapukat közrefogó két-két oszlop osztja három mezőre. A választópárkány fölött sokszögű oszlopokon nyugvó ívek alkotnak három vakárkádot, tengelyükben antikos keretezésű ablakokkal. A főpárkány fölött a kupola alsó részét pilaszterekkel tagolt, magas attika, felső részét pedig a párkány fölött nyolcszögű gúlatető tagolja, csúcsán XIII. századi laternával. A homlokzat falmezőit a belsőkhöz hasonlóan fehér és sötétzöld márványberakással burkolták. Ez és a finom tagolás a súlyos épülettömeget könnyeddé és derűssé teszi. Az épület ékességei a három kapu domborműves bronz kapuszárnyai. A déli kaput Andrea Pisano 1330–36 között gótikus, az északit 1404–24, a keletit pedig 1430–52 között Lorenzo Ghiberti már reneszánsz ízlésben alkotta. A kápolna keleti oldalával szemben épült fel a XIV. században a székesegyház. A San Miniato al Monte-templom főhomlokzatának kialakításakor jelentős szerep jutott a sűrítésnek és a gazdagításnak. A várost átszelő Arno folyó déli partja fölötti domboldalon 1013 és 1063 között épült. A templom legrégibb része valószínűleg a kripta volt, amelyet Firenze szimóniákus püspöke, Hildebrand építtetett. A San Miniato al Monte egy háromhajós bazilika, a főhajót lezáró félköríves szentélyapszissal. A főhajó falait két-két oszlop egy-egy, féloszlopokkal tagolt pillérrel váltakozó során nyugvó árkádok támasztják alá. A teret, amelyet a két pillérpárt áthidaló hevederívek három szakaszra osztanak, gazdag faragott és festett színű, nyitott fedélszék zárja le. A keleti, magasan megemelt szentélyszakasz alatt 36 antik oszlop hat sorával hét hajóra osztott kripta helyezkedik el, amely a főhajóból öt árkáddal nyílik. Az emelt szentélyapszis íves falát oszlopos vakárkádok tagolják, félkupoláját aranyalapon figurális mozaik díszíti. Az apszis öt fülkéjét a telített monteferratói márványoszlopok fölött korintuszi oszlopfőkön nyugvó polikróm boltívek határolják. Ugyanez a megoldás tér vissza a kórusból a középhajóba átvezető térrésznél, ahol lépcsők visznek felfelé a mellékhajókból a magasított szentélybe és lefelé a főhajó meghosszabbításában elhelyezkedő kriptába. Felhasznált irodalom: Détshy Mihály–Szentkirályi Zoltán: Az építészet rövid története. Budapest, 1986, Műszaki könyvkiadó. 118–119. o. Pogány Frigyes: Itália építészete. I. köt. II. kiad., Budapest, 1982, Corvina. 21–24. o. M. L. Borrás–Serrano M. D.: A korai középkor (A művészet története). Budapest, 1995, Corvina. 289–292. o. Rolf Toman (szerk.): A román stílus. Építészet. Szobrászat. Festészet. Budapest, 1998, Kulturtrade Kiadó 90–91. o.