Építész, műemlék-restaurátor, urbanisztikai szakember, aki egy építészeti műhely létrehozásával, kollégáival közösen új szintre vitte a székelyföldi építészetet. Pedig semmi különöset nem tett, csak a régit újragondolva áthelyezte azt a jelenbe. Munkássága hiteles, hiszen a nagyapjától örökölt, majd továbbgondolt házban él a családjával, és vallja: az építészet arról is szól, hogy tiszteljük a helyet, a kultúrtájat, amely körülvesz. Köllő Miklós idén megkapta a Magyar Művészeti Akadémia Építőművészeti Tagozatának díját az építőművészet terén végzett kiemelkedő, magas színvonalú tevékenységének elismeréseként. Ebből az alkalomból beszélgettünk a hosszú karanténidőszak utolsó napjaiban. [caption id="attachment_105840" align="alignright" width="1845"] Fotó: Balázs Katalin[/caption] – Tavaly jelent meg a Mesélem a házam című könyve, amelyben – amellett, hogy egy szellemi utat jár végig a nagyszülői ház továbbgondolásáról – gyakorlati tanácsokat ad azoknak, akik felújítanak, vagy új házat építenek. Hogyan látja, a környezettudatosság trendje mennyire viszi abba az irányba az embereket, hogy inkább felújítsák a régit, mintsem újat építsenek? – Létezik már egy népesebb réteg, aki a régi ház felújítását választja, és meg is engedheti magának, hiszen a felújítás nem biztos, hogy olcsóbb, mint az új építése. Ugyanakkor eléggé jelen van a társadalomban az a flancolás, hogy akinek pénze van, annak új háza kell legyen, de hiányzik az a felismerés, hogy egy adott vidékre jellemző építészet része a kultúrtájnak, a kollektív memóriának. Annak, hogy továbbgondolok a mának egy régi házat, van egy környezettudatos vonzata, de sokkal fontosabb a kollektív memória kérdése, melyet mentek, és ez ad identitást. Egy új háznak legtöbbször csak funkcionális értéke van, egy hagyományos ház viszont adott igényekre hosszú idő alatt csiszolódott ki. Egyre változóbbak és nagyobbak az igények, amelyeknek kissé gátat szabott a 2008-as válság, és a mostani járvány is hasonló hatású lesz. Egyébként 2007 körül tudatosítottuk, hogy rossz irányba megyünk, veszítjük a faluképet, sok helyen véglegesen el is veszítettük. Nagy szükség van a paradigmaváltásra, és fel kell ismernünk, mit jelent igazából a kultúrtáj, és hogy a tájban nélkülünk is van növekedés. Az a kérdés, hogy ezt egy korrekt tájépítészettel tudjuk-e követni. Ha a környezetet nézzük, bizonyos fogalmakat el kell fogadnunk, például azt, hogy az egyszerű szép, a kevesebb több. Tövissi Zsolt építész mondta, hogy könnyebb az igényeket a házhoz alakítani, mint a házat az igényekhez. Azt gondolom, mindez kultúra és nevelés kérdése, és ez a nevelés nálunk hiányzik. Az építkezésből elveszett a szellem, az ember keze nyoma, az építő helyi mesteremberek szerepe. Egy felújítást el lehet végezni úgy is, hogy teljesen eltüntetjük azokat a nyomokat, amelyek a ház korára utalnak, és idegen mesterekkel, anyagokkal dolgozunk. Hogyha helyi anyagot, például fát választunk, azáltal a helyi mesterembereket támogatjuk családjuk fenntartásában, és a helyi mesterségbeli kultúra továbbélését biztosítjuk. A fával történő munkának ökológiai vonzata is van, hiszen a tégla kiégetése sokkal több energiába kerül; ha tudatosan használunk fát, sokkal kevesebb beépített energiával lehet épületeket létrehozni. Az építész nélküli új házat egy megfelelően továbbgondolt régi házzal összevetve, kiderül: az utóbbi értékesebb akkor is, ha a piac nem árazza be, mert emlékeimből jön elő, olyan, amilyen a nagyapámé volt. Lelkiismereti kérdés is adódik: eldobtam az örökségem, vagy kezdtem valamit vele, továbbéltetve azt. A közelmúltban két gyergyói-medencei példára is felfigyelt az építészközösség: Nagy Árpád építész alakította át a nagyszülői házat Gyergyócsomafalván és toldott hozzá kortárs elemeket, amelyek nem zavarják a faluképet: ezzel megnyerte a lakóház kategóriát az Architectura.6-on (hat megye építésztárlata – szerk. megj.). A másik egy gyergyóremetei parasztház, amelyet a hetvenes években átalakítottak akkor divatos kockaházzá: ezt alakítottuk vissza parasztházzá, a szakma elismerésével. – Amikor építkezünk, többféle funkciót szánunk a háznak és hosszú időre tervezünk… – A házat manapság úgy képzelik el, hogy a családnak épül ugyan, de mindenkinek legyen benne külön tér, gardrób, több fürdőszoba stb. De felmerül a kérdés, hogy a gyerekek egy idő után valószínűleg kirepülnek, és akkor mit kezdünk majd a nagy terekkel. Ezzel szemben egy parasztház tetőtere kiépíthető a gyermekeknek, és amikor már nincsenek otthon, bőven elég a földszint öregségünkre. Az is fontos, hogy mindezt energiahatékonyan találjuk ki, hogy később se legyenek fenntartási problémáink. Kell-e minden gyermeknek külön szoba? Hogyan lehet közösségi embert nevelni a gyermekekből, ha „elszigeteljük” őket egy-egy szobába? Hogyan alakul ki a problémamegoldó képessége annak a tininek, aki becsapja az ajtót és elvonul a szobájába? Fejlesztjük-e közösségi tudásunkat, amelynek része a kollektív memória – így fonódnak össze ezek a kérdések, amelyek társadalmi problémaként felvetik a tudatos nevelés kérdéskörét is. – Alapító tagja a Larix Stúdiónak, annak a székelyföldi építészeket csoportosító műhelynek, amely nagyon sok építészeti díjat, elismerést kapott, főként a román építészeti kamara részéről. Mit kell tudni a Larix-szellemiségről? – A Larix Stúdió egy műhely, ahol nagyon sok beszélgetés zajlik, így hamar rájöttünk arra, hogy vidéki irodaként nem tudjuk a teljes építészeti palettán a legmagasabb szinten kifejezni magunkat. Restaurálás, építészet, településrendezés, konferenciákon való jelenlét – nem tudjuk mindezt teljes keresztmetszetében átfogni, de azt a részt, amellyel vidéken lehet boldogulni, úgy gondoltuk, érdemes felvállalni. A vidék kategórián belül Gyergyót sem Csíkszeredához, sem Székelyudvarhelyhez nem mérhetjük: általában szűk költségvetésből produkáltunk kor­rekt munkákat, és így lépéselőnyben vagyunk azokkal szemben, akik most kezdenek a vidéki építészettel foglalkozni. Van már egy folytonosság a munkánkban, vannak végzett gyakornokaink, és lett egy olyan építészet Székelyföldön, amely ma már Bukarestben és Budapesten is doktori disszertációk témáját képezi. Romániában kevés kivétellel az építészeti díjak általában az egyetemi központokba vándorolnak. Nálunk nincs egyetemi központ, de van egy megőrzött mesterségbeli tudás és a kaláka, hogy egy munkán csapatban dolgozunk. Ez segített abban, hogy hivatalos tudásközpont nélkül üzenhessük: hiába, hogy a világ végén vagyunk, lehet jó építészetet produkálni, amire figyel a szakma. – Az utóbbi években több középület, közösségi tér tervezését vállalták, így nagyon sok településen szem előtt van a tervezői munkájuk eredménye. Mit gondol, formálják ezáltal a közízlést? – Annak örvendenénk, ha az a szemlélet válna általánossá, amiben dolgozunk. Fontosnak tartjuk, hogy egy-egy beruházás kapcsán a pillanatnyi szükségleten túl legyen egyértelmű, hová szeretnék eljutni, lássák a megrendelők, hogyan tudják hasznosítani a tájat és az épített környezetet, tehát a kultúrtájat. Hosszú ideig nem törekedtünk arra, hogy legyen egy stílusunk, hogy ránézésre meg lehessen mondani, ez egy Larix-munka, de mégis felismerhetők az általunk tervezett épületek, mert jellemzőjük a természetesanyag-használat, egyszerűség, korrekt építészet. Többször kimegyünk a helyszínre tervezéskor, figyelünk arra, hogy a környezettel párbeszédet folytasson az építkezés. A csomafalvi óvoda tervezésekor az volt a szempont, hogy a Délhegyet, a falu „szent hegyét” lássák a gyermekek. A gyergyószárhegyi épülő óvodánál a díszterembe való belépéskor a templomot lehet látni, de nem a felnőtt szemszögéből, hanem a gyerekek magasságából. Három nagy fa volt az adott területen, és úgy cseleztük be oda az épületet, hogy ne kelljen azokat kivágni: erről is szól az építészet, hogy tisztelem a helyet, ahol élek. – Milyen szakmai tervei vannak a közeljövőre? – Készül a doktori dolgozatom, szeptember a határidő: a székelyföldi kultúrtáj épített környezetével, településrendezési problémáival foglalkozom benne. A doktori dolgozat nyelve a román, de a székelységnek szól, így a magyarra fordításra energiát kell szánjak, azt is remélve, hogy eléri a politikai döntéshozókat és a közembereket egyaránt. Ugyanakkor születendőben van egy könyv is, amelynek társszerzője vagyok Bujnovszky Tamás építészfotós és Wesselényi-Garai Andor építészkritikus mellett, a Magyar Művészeti Akadémia támogatja a létrejöttét, és így a székelyföldi ökoregionalista építészet bemutatását. Hiszem, hogyha tőlünk hétszáz kilométerre ez fontosnak látszik, amint a Magyar Művészeti Akadémia díja is mutatja, akkor nekünk kutya kötelességünk felvállalni.

Boncina-Székely Szidónia