Majd’ kiugrottunk a bőrünkből, amikor megérkezett a válasz: akár hónapokig is ellakhatunk egy dél-finnországi juhtenyésztőnél. Rögtön megvásároltuk a repülőjegyet és nekifogtunk a konkrétabb tervezésnek. Láttuk, amint majd tanuljuk a nyelvet és legfeljebb két hónap múlva munkába állunk, közben pedig pénzt keresünk a dédelgetett hazai vállalkozásunk elindításához. De rosszul láttuk: Finnország egyik karjával betessékelt a mindennapjaiba, a másik karjával azonban ránk csukta az ajtót. A miértekre érthetőbb a válasz, ha közelebb hozzuk az országot az olvasókhoz. [caption id="attachment_10244" align="aligncenter" width="620"] Északi éjszakák éke. Dél-Finnországban is gyakori az északi fény Fotó: Aurelian Pop[/caption] Finnországról a legtöbb magyar tudja, hogy a – manapság divatosan megkérdőjelezett – nyelvrokonaink élnek benne, akik szőkék (egyébként ez nem feltétlenül igaz) és sokat isznak (ez viszont igaz). Ja, és a Mikulás is ott lakik. Azt is sokan tudják, hogy a főváros Helsinki, és nekünk, magyaroknak itt termett a legtöbb olimpiai babér: 1952-ben 16 aranyat nyertünk. Azt viszont kevesebb magyar tudja, hogy mennyire tiszta szívből szeretnek bennünket ebben az országban, és arról sincs tudomásunk, hogy mennyi mindent tanulhatunk tőlük – az oktatási rendszerük például etalonnak számít világszerte. Természetszeretetük irigylésre méltó, az őket jellemző tisztelettudás, higgadtság és munkamorál úgyszintén. Nem véletlen, hogy az életszínvonal mérföldekkel jobb még egyes nyugat-európai országokhoz képest is, és az sem véletlen, hogy a legkevésbé korrupt országok listáján Finnország rendszerint kivívja magának az első három hely valamelyikét. A finn társadalmat azonban nem sikerült megértenem, csupán elfogadnom. Ellentmondásokkal teli a róluk kialakult szubjektív véleményem, mert csodálom őket, ezzel egy időben pedig bizonyos kérdésekben abszurdnak találom a hozzáállásukat. Úgy érzem, hogy számos tekintetben nincs igazuk, de tapasztalom, hogy amíg én a következő havi számlámra gondolok, addig ők este lefekszenek azzal a gondolattal, hogy szükségük van egy új autóra, és másnap megveszik a kocsit. És a különbség nem az, hogy ők fejlett társadalomban élnek, hanem az, hogy ők tudták, hogyan kell fejletté tenni a társadalmukat. Ezért nem merek hangoskodni, mert azt hiszem, nekem csak a szám jár, holott nekik van igazuk… Ahhoz, hogy jobban körvonalazódjon, mi is Finnország, célszerű átrohannunk a kialakulásának történetén. Ütközőzóna Történelmi hasonlóságok, mégis civilizációs különbségek figyelhetők meg, ha a magyar és a finn nép múltját és jelenét összevetjük. Kissé szakbarbár megállapítás, de nagyvonalakban mi gazdagabbak vagyunk egy saját középkorral – a honfoglalástól Mohácsig terjedő korszakkal –, a többi viszont szinte stimmel: míg mi az osztrákok és a törökök között senyvedtünk, ők a svédek és az oroszok között. A független, saját ország századokon át csak álom volt mindkettőnk számára, amely az első világháború után vált valóra, és nem éppen a megálmodott forgatókönyv szerint. Jelentős különbség, hogy míg mi előbb a törökökkel, később Béccsel harcoltunk folyamatosan, a finnek feje fölött a két említett nagyhatalom hadakozott, és maguknak a finneknek kevés beleszólásuk volt a történelem alakításába. Finnország a 19. század elejéig Svédország részét képezte, ezt követően az orosz cár uralma alá tartozott, igaz, Finn Nagyhercegség név alatt meglehetősen „lovagiasan” kezelt autonómiát élveztek. A nemzeti öntudat bennük is a 19. században kezdett ébredezni, országuk azonban hivatalosan 1917-ben született meg, a bolsevik forradalom után. A svéd–orosz ütközőzónában élő finneknél az államigazgatás nyelve a svéd volt – akárcsak Magyarországon a német –, majd az orosz szomszédság őket is kommunizmus-közelbe sodorta. Véres belső harcok vezettek odáig, hogy végül a nyugat-európai társadalmi mintát választották, de az Oroszország közelsége miatti aggodalom ma is mindennapos gondja a finneknek. A második világháborúban – főként az 1939–40-es téli háborúban – jelentős sikereket értek el az oroszokkal szemben, amelyekre ma is nagyon büszkék. A világégés ugyanakkor számukra sem ért mókás véget: fontos területeket csatoltak el tőlük. Nemzeti vagy sem? A finnek büszkék a nemzetiségükre, de nagyon unják a finn mindennapokat és rengetegen elköltöznének nyugdíjaskorukra – a legvonzóbb célpontjuk Spanyolország. A himnuszukat svéd írta, a legnagyobb hadvezérük szintén svéd, és Helsinki legpuccosabb plázáját a finneknél gazdagabb svéd vásárlók ízlése szerint igazgatják. A finn parlamenten nincs nemzeti zászló, ha az átlagemberek különösebb ok nélkül tűzik ki a lobogót, akár pénzbírság is járhat érte. Az 5,4 milliós ország lakosságának 6 százaléka egyébként svéd – akárcsak Romániában a magyarság aránya –, értük pedig hivatalos, minden finn iskolában oktatott nyelv a svéd. A bevándorlókkal nincs különösebb bajuk, de hogy is lenne, amikor majdnem minden álláshoz megkövetelik a finn nyelv ismeretét. Így pedig nem vonzza a bevándorlókat. Az Åland-szigeteken magas szintű autonómia működik, és a gyarapodó létszámú orosz bevándorlók miatt ma már felkapott téma az orosz nyelvi autonómia is, holott „titokban” utálják az oroszokat. Na, ezért nem értem én a finneket, de erről később külön epizód szól majd. Kovács Hont Imre