közepes eső
havazás
Templomot emeljen a hit
Atyhában először a látvány döbbentett meg. Az égbe meredő csonka torony, a szénné égett, még füstölő gerendák, a földre hullt tetőbe csavarodott, elformátlanodott kereszt, a maroknyira zsugorodott nagyharang. A közösség gyászolt, és betolakodónak, katasztrófaturistának, tapintatlanul kíváncsiskodó idegennek éreztem magam, amikor arra kértem a leégett templomot sirató asszonyokat, kormos kezű, fáradt és szomorú férfiakat, a könnyes szemű plébánost, meséljenek arról, amit átéltek. Végül, ők, a bajbajutottak mentettek meg azzal, hogy a nagy szomorúság közepette is volt lelki erejük elmondani, mi történt azon a rettenetes vasárnapi éjszakán. Nem aludt szemhunyásnyit sem a falu népe, mégsem mondta senki, menjek a dolgomra, jöjjek vissza holnap, akkor majd beszélnek. Kérdeztem, válaszoltak. Aztán én hazajöttem, ők maradtak. Amíg a romokat takarították, én cikket írtam. Tettük a dolgunkat.
Tudósítóként egyik legmegrázóbb élményem marad az atyhai tűzeset. A leégett templom mellett álló emberek szemében viszont nemcsak a bánatot láttam, hanem az újrakezdésbe vetett akarást, erőt, a hitet, hogy az égiek, akik elpusztították a templomot, segítenek az újjáépítésében is. A falubeliek nem tudták, de éppen ők, a semmivé lett templomukat gyászolók voltak azok, akik bizakodóvá tettek. Velük együtt hiszek abban, hogy nem maradnak magukra. Hiszem, hogy lesz, jönni fog a segítség, és újra felépülhet az imádságos lak. Ha a Fennvaló is úgy akarja, elmegyek, ott leszek majd az örömünnepen is, amikor az atyhai újjáépített templomban hálamisét mond Adorján plébános, és Árpi bácsi újra megkongatja a nagyharangot. Úgy legyen!
Lázár Emese
-min.jpg)
