Tetszik vagy sem, a mobiltelefon annyira az életünk részévé vált, hogy szinte létezni sem tudunk nélküle. Nem légből kapott következtetés, ugyanis az utóbbi négy napban volt néhány olyan történés, ami erről győzött meg. Először is életemben először sikerült elhagyni a telefonomat, szerencse a „szerencsétlenségben”, hogy kedves ismerősnél maradt Csíkszeredában, emiatt némi szervezést igényelt a hazahozatala. Megoldottam, és egyúttal meggyőződtem arról is, hogy van még az emberekben segítőkészség, egy olyan ismerős hozta haza, akit futólag ismertem közösségi oldalról. De két óra alatt több mint tízen ajánlották fel, hogy hazahozzák Gyergyószentmiklósra a telefonomat. Aztán szombaton reggel kerültem pánikközeli állapotba, amikor koros édesanyámat nem értem el telefonon, de ebben én voltam a hibás, mert nem a szokásos időpontban hívtam, a mama épp porolta a szőnyegeket az udvaron, és amikor bement a szobába, nem az volt az első dolga, megnézze, hívta-e valaki telefonon. Végül, miután a mami fél szomszédságát „riadóztattam”, ő ért el engem, és tisztáztuk a helyzetet. Tegnap reggel viszont már szinte dühbe gurultam, amikor a szokásos időben „megcsörrentettem” a kávézós szomszédasszonyomat, és nem ő szólalt meg, hanem valami statikus hang, jelezve, hogy a telefont kikapcsolta. Ilyent sem csinált még, mármint a szomszédasszony – dohogtam magamban, és rosszkedvűen kávét főztem, aztán meg is ittam, egyedül. Ám csak nem hagyott nyugodni a dolog, mi lehet a szomszédasszonnyal, hiszen ő egyike azon kedves személyeknek a környezetemből, aki bármikor elérhető és bármikor segít, ha szükséges. Kb. két órát még lamentáltam ezen, közben sikerült annyira felidegesednem, hogy fogtam magam és átbattyogtam hozzá. Akkor már ott volt nála egy másik szomszéd, aki épp „bütykölte” a telefonját. Kiderült ugyanis, hogy szomszédasszonyomon kifogott a lánya ajándékozta okostelefon, ugyanis valamit véletlenül megérintett a kijelzőjén, amitől aztán sem őt nem lehetett hívni, sem ő nem tudott másoknak telefonálni. Ettől még pontosan úgy nézett ki, mintha működne, csak épp arra nem lehetett használni, amire rendeltetett. Na de fiatal szomszédunk két mozdulatból hárította a hibát, mi pedig boldogan kávézhattunk, arról folytatva közben eszmecserét, milyen jó, ha jó emberek vannak a környezetünkben. Jánossy Alíz