borús égbolt
Tehetetlenség
A legújabb virtuális dili a kék bálna. Tulajdonnévként nagybetűvel kellene írnom a játék nevét, de amolyan nemecsekernős megfontolásból nem teszem. Ez az én pitiáner bosszúm! Olvasom, hogy az Oroszországból indult játék szedi áldozatait a serdülők körében. A virtuális világ a valóságban szedi hús-vér áldozatait. Ez azt jelzi, hogy gyermekeink tudatában a képzelt, csupán a számítógép vagy a telefon képernyőjén létező valóság összemosódik, egybefonódik a mindennapok valóságával, a kettő közötti határ elmosódik, s nem tudatosul bennük, hogy míg a képernyőn egy-egy játékban többször is meg lehet halni, a valóságban csak egy élet adatott nekünk. Lassan nem hiszik el, hogy a levágott végtag nem nő újra, a felkoncolt ellenség vagy barát nem éled fel, a szétfröccsent agyvelő nem gyűjthető vissza a koponyába.
Felkapjuk a fejünket, mert arról olvasunk, hogy egy idióta játék – hogy lehet játéknak nevezni az emberek életével való „játszadozást”? – következtében gyermekek halnak meg. De közben nem vesszük észre – mert nem vagyunk hajlandók észrevenni! –, hogy ugyanaz a virtuális világ már rég beszippantott valamennyiünket.
Mert mi más a plázában való, vásárlással egybekötött családi program szervezése, mint menekülés a való világból egy mesterséges világba, ahol minden szép, ahol csak mesterséges fények vannak, ahol kondicionált levegőt szívunk be, s ahol végképp átmegyünk emberből fogyasztóba. Mentségünkre szolgáljon, ha közben leülünk valahová és ebben a mesterséges világban váltunk egymással pár szót…
Vagy mi mást teszünk, mint a virtuális térben barangolunk, amikor a kereskedelmi adókon a kérészéletű hírnévnek örvendő celebek viselt dolgain csámcsogunk, rózsaszínű szappanoperákat szipogunk végig vagy hétköznapi karaktereket felvonultató, alacsony költségvetésű, „az életből merített” sztorikat bemutató tévéműsorokat nézünk?
S virtuális világban élünk akkor is, amikor a közösségi médiát böngésszük, egyre több időt töltve a képernyő előtt, s inkább hangulatjelekkel csetelünk egymással, mintsem leüljünk egy pohár víz, egy korsó sör vagy egy fagyi mellett beszélgetni. Valós emberekkel, valós kérdésekről. Amikor a virtuális térben köszöntjük egymást még akkor is, ha éppen olyan könnyen elérhető lenne egy egyszerű kézfogás, ölelés, pár kedves szó vagy egy mosoly kíséretében.
Régen mesét olvastunk a gyermeknek. Később bekapcsoltuk az ágya mellett a lemezjátszót vagy a magnót, hogy mesét hallgasson. Aztán következett az az időszak, amikor a tévét neveztük ki gyermekcsősznek, ugyanis a rajzfilmcsatornák lekötötték a csemetéket, nem kellett állandóan figyelni rájuk. Ma pedig leültetjük a számítógép elé vagy táblagépet, telefont adunk a kezébe, s még annyi bajunk sincs a kicsivel, mint eddig.
Csak közben megfeledkezünk arról, hogy míg a közös játék, a meseolvasás – s kisebb mértékben ugyan, de a mesehallgatás, rajzfilmnézés – ellenőrzött tartalom volt, ma a képernyőn szerkesztetlen, ellenőrizetlen tartalom zúdul a gyermekre. Olyan információkkal szembesül, amelyekkel nem tud mit kezdeni. A valóságtól mi rugaszkodtunk el, ne gyermekeinket hibáztassuk azért, hogy kék bálnás tébolyodott elmék áldozatává válnak. S főleg ne nézzük tehetetlenül a történéseket!
Sarány István
