Találkozunk 2025-ben – olvasom az egyik kicsengetési kártyán, és biztos vagyok benne, hogy épp olyan hanyagul vetették oda az oly távoli évszámot az idei végzősök is, mint hajdanában mi a 2015-öt. Hiszen tíz év rengeteg, különösen egy tizennyolc éves fiatal számára, aki jobb esetben már látja az útját a következő öt évre, tudja, melyik egyetem mely szakán folytatja. Viszont azt is érzi már, hogy a találkozóig még annyi minden történhet, annyi remény foszlik majd szét, és annyi váratlan lehetőség adódhat. Ugyanilyen hanyagul írtam a papírra az utolsó osztályfőnöki órán azt a néhány dolgot is, hogy miként képzelem, hogyan látom magam tíz év múlva, mert épp olyan távolinak tűnt, mint az évszám, amelyet immár öt hónapja írunk, és csak azon csodálkozom, hogy most is fel tudom sorolni mind az öt vázlatpontot… Előbb-utóbb mindenkinek letelik az az öt-tíz év az érettségi találkozóig, amikor ismét megáll, s visszanéz egy pillanatra. Hiszen ez adhat értelmet az effajta találkozóknak a viszontlátás örömén, a gyermekek és a munkahelyek, illetve újabban a hitelek számbavételén túl, hogy lehetőséget teremt az elmúlt évek áttekintésére, értékelésére, illetve a jövő tervezésére is. Talán még emlékszünk a ballagás előtti lázas hetekre, amikor az érettségitől való félelem fekete fellege alatt igyekeztünk kihasználni középiskolás éveink utolsó napjait. Amikor egy hónapig belőlünk éltek a ballagásokkal is foglalkozó szolgáltatók – a fodrászok, sminkesek, fotósok, varrónők, zenészek és éttermek –, miközben a szülők ki tudja hogyan és miből fedezték az egyre magasabb kiadásokat. Aztán meghallgattuk az utolsó csengőszót, és vártuk a nagybetűs életet, amiről annyit beszéltek, miközben biztosak voltunk abban, hogy a középiskolában szerzett barátok örökké velünk maradnak. Aztán teltek a napok, hónapok, évek, és egyszer előkerestük a kicsengetési kártyát, mert már arra sem emlékeztünk, hogy öt vagy tíz év múlva ígértük, hogy találkozunk, de gyanús volt, hogy már annyi minden történt azóta, hogy lassan itt kell legyen az ideje. S mikor elkezdődött a szervezkedés – élve a kor vívmányaival – a Facebookon létrehozott csoportban, az is feltűnt, hogy a közösségi oldalak aktív használata mellett is vannak olyanok, akikről semmit sem tudunk a ballagás óta, s az is, hogy alig néhányan élnek a városban. S ismét célba vettük az említett szolgáltatókat – virágosokat, fotósokat, éttermeket, zenészeket –, hogy egy napra visszatérjünk a régi iskolába. A találkozókról mindenki másképp vélekedik: van, aki szerint hülye szokás, aki alig várta, hogy befejezze az iskolát, és megfogadta, hogy többé arrafelé sem megy, mások szeretnének, de hiába tudták hónapokkal az esemény előtt a pontos dátumot, nem tudnak hazautazni, részt venni. Aztán vannak, akik illendőségből, de kedvetlenül, és vannak, akik lelkesedéssel vidáman. Vannak, akik csak azért, hogy megmutassák, mások csak azért, hogy elpanaszolják vagy megtudják, és vannak, akik csak az evés-ivásért. De mindenekelőtt arra kellene gondolnunk, hogyha hanyagul is, de valamiért leírtuk azt az évszámot évekkel ezelőtt, és eljött az idő, amikor eleget kell tenni az ígéretnek.

Háromszéki Eszter