November 27-én ünnepli 65. születésnapját dr. Bokor Márton. A csíkszeredai családorvos mindig is nyíltan beszélt magáról, így sokan tudják, hogy árvaházi gyerekként nőtt fel. Hogy a nem hétköznapi gyermekkor befolyásolta-e a pályaválasztását, az élethez való hozzáállását, hogy véletlenek márpedig vannak, és hogy az ember igenis fel kell készüljön rá, hogy mi következik a visszavonulás után – többek között erről beszélgettünk. – Nem itt született, nem is jószántából jött ide gyermekként, mégis Csíkszeredában maradt. Mikor jött el az a pillanat, amikortól csíkszeredainak érezte magát? – Maros megyében születtem, Gyulakuta községben, egy kicsi, hegyek közé eldugott faluban, úgy hívják, Csöb. Hárman voltunk testvérek. Apámat hamar elveszítettem, 37 évesen halt meg, amikor én hét voltam. Engem és nagyobb fiútestvéremet, Zoltánt a csíksomlyói árvaházba hoztak, így kezdtem a csíki életemet. Itt végeztem az iskoláimat, az árvaház után a csíkszeredai gimnáziumban, és onnan léptem tovább. Hogy mikortól kezdtem csíkinak érezni magam? Körülbelül akkortól, hogy a gimnáziumot befejeztem. Amikor kórházigazgató lettem Csíkszeredában, hallottam olyan hangokat, hogy: na, nem csíki lett az igazgató, hanem vásárhelyi – ebből következtettem, hogy Csíkban a lokálpatriotizmus nagyon fontos tényező. Ez akkor rosszulesett, mert én már rég úgy gondoltam, hogy csíki vagyok. És a mai napig így gondolom. – Van valami, amiről azt gondolja, hogy a somlyói árvaházban tanulta meg egy életre? – Akkor, gyerekfejjel határoztam el: soha nem engedem, hogy a hozzám közel állókat megalázzák. Egy embert, gyereket is, háromféleképpen lehet igazán megalázni: veréssel, azzal, hogy fázik, és hogy nem adnak enni neki. Ettől a három dologtól mindenáron meg akartam kímélni a közelieket. Mert nekem volt részem benne. Bár nem annyira, mint a társaimnak, mert jó tanuló voltam, így a legtöbbször „csak” azért kaptam verést, mert a testvérem rossz tanuló volt, s én miért nem tudom megtanítani őt? Mint ahogy a többi gyengébb tanulót sem tudtam tanítani, akik mellé beosztottak. Mindig közösen vállaltuk a verést. Olyan módszereik voltak, hogy a kezembe adták a botot, és ha a gyerek, akit kellett tanítsak, négyest kapott, én kellett megverjem. Ha nem akartam, akkor mind a ketten kaptunk. – Ez a háromból egy. Volt éhezés, fázás is… – Kivéve pár évet az árvaházi létem elején, amikor a régeni Kacsó és Kósa igazgatók voltak, akiket mindnyájan szerettünk, de akiket hamar le is cseréltek. Utána aztán már rendszeresen romlott ételeket kaptunk. Olyan termékek lehettek, amelyeket a kereskedelemben már ki kellett vonni forgalomból, és odaadták vagy eladták a gyermekgondozó intézményeknek. Volt, hogy hat hónapon keresztül ebédre és vacsorára csak vízzel hígított lekvárt kaptunk, puliszkával. A puliszkát eldugtuk – mert az étteremből kivinni nem volt szabad –, úgy vittük a szobába, hogy éjjel is legyen, amit befalni, ha gyötört az éhség. A nevelők között voltak, akik az orosz fogságból jöttek vissza, és oroszul kellett minket tanítsanak. Az új, szovjet típusú, modern embert kellett neveljék belőlünk. Mit mondjak? Volt szadista is köztük, volt, aki végigtaposott reggel rajtunk, mikor még az ágyban voltunk. 40-50 férőhelyes hálókban aludtunk, ezeket nem lehetett kifűteni rendesen, így sok volt az ágyba vizelő gyermek. Ezért rettenetes büntetés járt. Ha már a fázásról beszélünk, eszembe jut, hogy volt egy hely az irodákhoz vezető folyosón, ahol a konyha főzőüstje érintkezett a fallal, és a falat átmelegítette. Aki hamarabb odament, a hátát meg tudta melegíteni, amíg nem jött a következő megfázott gyermek. Akkor kezdődött a biznisz. „Neked adom a holnap reggeli szelet kenyerem felét, ha engeded, hogy én is odaálljak egy fél órát”. És már ismét az éhségnél kötünk ki. Így függtek össze a dolgok. Tavasszal őrizni kellett a moslékot, nehogy ellopjuk a kenyeret a tetejéről. Almát szedtünk nyáron, de úgy, hogy ne vegye észre senki, mert súlyos büntetés járt egy almáért. A büntetésekről inkább nem beszélek. Drasztikusak voltak. Szóval alig vártam, hogy annak a drága, boldog gyermekkornak vége legyen. – Az ilyen testet-lelket gyötrő környezetben felnövő gyermekek sorsát meg is pecsételi ez az időszak. Ön a kivételek közé tartozik. Voltak, akik egymásba tudtak kapaszkodni, vagy mindenki magányosan vívta meg a harcát a sorsával? – Voltak közöttünk, akik magukba fojtották az érzéseiket, és alig várták, hogy kiszabaduljanak onnan, de mikor ez megtörtént, nem tudták, mit kezdjenek a szabadságukkal. Ez nem is csoda, ha az ember évekig ennyire zárt környezetben él. Az árvaházban a gyermekeket nem tanították lopni, bűnözni, de amikor kiszabadultak, nem tudtak mit kezdeni az életükkel. Én szerencsés helyzetben voltam – mivel jól tanultam, megengedték, hogy felvételizzek a gimnáziumba. Nem küldtek, megengedték. Nekem és még egy pár gyermeknek. Kevésnek. A gimnáziumban bentlakásban éltem, és két dolog foglalkoztatott igazán: hogy aludjak és egyek. A kantinban bőséges adagokat kaptunk, ott ismertem meg az ételeket. Tehát boldogan ettem és aludtam, mintha ki akartam volna pihenni az előző közel húsz évet. Volt megkülönböztetés, hallottam, hogy a diáktársaim mondogatják: „vigyázz vele, mert árvaházi”. Ezért izolálódtunk mi, akik Somlyóról jöttünk. Ha bármi eltűnt a bentlakásban, rögtön nálunk keresték. Ha végül kiderült, hogy nem mi voltunk a hibásak, sosem kértek bocsánatot. Meg voltunk pecsételve. Akkor, ebben az időszakban jöttem rá, hogy semmiféle különbség sincs köztem és a többi bentlakó vagy ingázó gimnáziumi gyermek között. Sőt, egy adott pillanatban azt kezdtem gondolni, hogy én még jobb is vagyok, mint ők. – Tehát a gimnázium megadta a lehetőséget az „árvaházi” státusból való kilépésre, a továbblépésre. Hogy esett a választása az orvosi pályára? Szociális érzékenység, segíteni akarás, amit még az árvaházi élmények tápláltak? – Dehogyis. Amikor leérettségiztem, fogalmam sem volt, hová megyek továbbtanulni. Nem voltam sem túl jó tanuló, sem gyenge. Erős közepes. Hogy az orvosira esett a választás, annak tudható be, hogy az érettségi után, de még a felvételik előtt összefutottam egy ismerőssel az utcán, aki kérdezgetett, hová készülök? Mondtam, még nem döntöttem. Kinevetett. Azt mondta, „ilyenek vagytok ti”, mármint az árvaháziak. S hogy ő már négy éve készül az orvosira. „Tudod mit? Én is oda megyek” – vágtam vissza. És olyan voltam, vagyok, hogy ha valamit elhatározok, azt előbb vagy utóbb, de véghez is viszem. Három hét sem volt a felvételiig, átfutottam az anyagot, felmentem Kolozsvárra, ahol élt akkor apámnak egy testvére. Gondoltam, náluk majd lakhatok a felvételi ideje alatt. Nem így lett. Néném azt mondta, három gyermeke van, sokan vannak a lakásban, nem lakhatok ott. Így az állomáson voltam három napig, míg a bentlakásban kaptam egy helyet. Tehát tanulni akkor már nem sokat tudtam. Mégis, az írásbelin átmentem és bejutottam a szóbelire, ott viszont ötöst kaptam, kiestem. Hazajöttem, megtudtam, hogy maradtak helyek Jászvásáron az állattenyésztő mérnökin. 28 helyre voltunk úgy kétezren. Utolsók között, de bejutottam. De meggondoltam magam, hogy nem nekem való. Az utolsó percben még fel tudtam iratkozni az egészségügyi technikumba Székelyudvarhelyre. Másodiknak be is jutottam, így ott végeztem. Azután meg mentem újra az orvosira. – Az, hogy végül a bukaresti orvosira, szintén a véletlen műve… – Csicsóban kellett felülni a jászvásári vonatra, másodszor ugyanis ott akartam felvételizni orvosira. De lekéstem a vonatot. Bementem egy bárba cigarettáért, ott voltak valami régi osztálytársaim, illogattak. Leültettek, iszogattam én is. Piás fejjel azt találtam ki, ha már így alakult, a felvételire összevert pénzemen elmegyek inkább a tengerre. Nagy nehezen kicseréltettem a jegyem, most már Mangaliára. Felültem a nagybányai gyorsra, és el is aludtam. Bukarestben ébredtem meg. Sosem jártam ott. Néztem, van-e valamilyen vonat Jászvásár felé, mert akkorra már kijózanodtam, és rájöttem, ha nem igyekszem, lekésem a beiratkozást. Ahogy ott álltam, arra gondoltam, hogy Bukarestben is kell legyen orvosi egyetem… Meg is kérdeztem egy kalauzt, aki útba igazított, elmentem és beiratkoztam. Bejutottam. – A gyermekgyógyászat is ilyen véletleneken múlott? – Igazából általános gyermek-profil volt. Azért választottam, mert ott kisebb volt a sor a beiratkozásnál. – Hallgatva a véletlenek sorozatát, már megkérdőjelezem a gondolatomat, miszerint az árvaházi évek hátrányos megkülönböztetése vezette oda, hogy orvosként felvállalta például a cigányok gyógyítását. De nemcsak orvosként, hanem közéleti szereplőként is sokat foglalkozik velük. Van összefüggés? – Nem azért tettem, teszem, mert árvaházban nőttem fel. Somlyón, mikor én ott voltam, csak egy cigány volt. De egyikünk sem látta, hogy cigány, mert pont olyan volt, mint mi. És ez a szemléletem máig megmaradt. A cigányokkal ma is úgy vagyok, hogy egyik kezemmel simogatom, a másikkal meg „ostorozom” őket. Tény, hogy nagyon kevés orvos van, aki felírja a pacientúrájába a cigányokat, de én így próbálom nevelni őket. Látom, hogy nem mosakszik, amiért szidom, de látom benne a jóindulatot, a tenni akarást is. Persze, hogy sok a bűnöző közöttük, de nem mindegyikük az. Persze, sok a gyerek, rosszak a lakáskörülmények, de én azzal tudok segíteni nekik, hogy éppen úgy vizsgálom meg őket, mint bárki mást. Miközben próbálom nevelni. – Ennek ellenére önt nem úgy ismerik a városban, mint a „cigányok orvosa”, sőt. Mondhatjuk, hogy felkapott gyermekorvos. Mit gondol, minek tulajdonítható ez? – A közvetlenségem lehet a magyarázat. És az, hogy rájöttem: amikor gyermeket vizsgál az ember, sokat kell adjon arra, amit érez – szaglással, hallással, látással, és az indirekt tünetekből tud következtetni. Nekem volt erre hajlamom. – Valahogy sosem elégedett meg azzal, hogy orvosként dolgozik, mellette hol kórházat igazgatott, hol közéleti szerepet vállalt. – Mondtam már, izgága típus vagyok. Mindenre kíváncsi. Vajon ezt vagy azt meg tudom-e csinálni? És belevágok, hogy lássam. – Volt olyan, amit nem tudott? – Nem volt. Mindent meg tudtam csinálni, amihez hozzáfogtam. Amikor az orvosira bejutottam, az árvaháznál rosszul fogadták. Azt mondták: „Két évet kellett szenvedjünk, amíg te Udvarhelyen elvégezted a technikumot, és most még hat évet várjunk?” Akkor éreztem meg, hogy nekem bizonyítanom kell. És a bizonyítási vágy mindig megmaradt bennem. Hogy kórházigazgató voltam, vagy medikális igazgató a közegészségügynél, vagy városi tanácsos – mind olyan funkciók, amelyekért én nem harcoltam, nem pályáztam. Hanem jöttek, és felajánlották. Soha senkinek a vállán fel nem kapaszkodtam, senkit el nem tapostam, senkit a posztjáról ki nem fúrtam. Nem hagytam áldozatokat magam mögött – úgy érzem, nem voltam karrierista. – Feltételezem, 65 évesen a visszavonulás gondolata is foglalkoztatja. Vagy még nem? – Részben igen, mert innen, a közegészségügynél betöltött közalkalmazotti tisztségemből el kell mennem nyugdíjba. A családorvosi rendszerben még egy darabig lehetne maradni, de én mindig azon voltam, hogy a fiataloknak helyet kell adni. Nem lehet önző az ember. Idejében felvettem magam mellé egy orvosnőt, aki tulajdonképpen én tanítottam meg a mesterségre. Valószínű, közelebbről ráhagyom majd a praxist. De van nekem egy másik magánrendelőm, ahol úgymond „kiélhetem” magam, és megtalálhatnak, akik keresnek. – Hogy képzeli el a nyug­díjas­éveit? – Jó kérdés, mert munkamániásként tartanak számon. De tény, hogy az eltelt években sok mindenre nem jutott időm. Aki sokat dolgozik, nyugdíjasként sok mindent el kell végezzen, amit addig nem tett meg. Például nem volt időm hangszeren játszani, a hétvégi házamban egy kicsit dolgozni, világot látni. Lehet, hogy a nyugdíjból már nem is nagyon fogok, de azért megpróbálom. És lehet, hogy megtanulok például oroszul. Majd kialakul. Az biztos, hogy tétlenül ülni nem fogok, mert úgy érzem, terhelhető vagyok még. Forró-Erős Gyöngyi