Nehéz az embernek új dolgokba belekezdeni, de csak azt szabad megbánni, amit nem mertünk megtenni. Ezzel biztatom mindig magam, és ez biztatott akkor is, amikor eldöntöttem, hogy jelentkezni fogok a Petőfi Sándor Ösztöndíj Programba. Kilenc hónap Petrozsényben, a szórványok szórványában, idegen közösségben, idegen emberek közt. Nem a világ, azonban sok mindenre megtaníthat. Ami az elmúlt ősszel elkezdődött, számomra soha nem fog véget érni.  Jegyzetek, naplórészletek segítségével próbálom összefoglalni a mögöttem álló hónapokat, a petrozsényi mindennapokat, az örömkönnyeket és a nehézségeket. 

Új év, új programok, ötletek, de legfőképp kihívások, egy új évnek néztem elébe Petrozsényben. Nagyon gyorsan teltek a napjaim. A karácsonyi ünnepek elteltével magamba fordultam, és elgondolkodtam azon, hogy mi volt másabb most az életemben, mint eddig? Mi hiányzott nekem a legjobban? Tudnék én számadást csinálni, ha a Jóisten azt mondaná: húzzak vonalat és soroljam fel tetteimet? Igen, tudnék, talán olyat is fel tudnék sorolni, amit célul tűztem ki magamnak és teljesíteni is tudtam küldetésem során – talán nehezebben, könnyes szemmel, de eredményesen. Nehéz volt és mégis könnyű.
Eltelt a karácsonyi ünnep, de talán soha nem éreztem testvéreim, falum, édesanyám kalácsának illatának hiányát, mint most. Haza kell menjünk, mondtam, mert a Szentcsalád ünnepe – az a családról szól. Végre otthon voltam, az igazi otthonomban, ahol felnőttem, ahonnan kirepültem, ahová a szívem mindig is vágyik. Szüleimmel, testvéreimmel, rokonaimmal és barátaimmal tölthettem az év utolsó napjait. Az új évet is otthon, Moldvában töltöttük szívünkhöz közel álló emberekkel. Mindig örömmel megyek haza Pusztinára, de ekkor talán az öröm is másabb volt, a gyermekkori kislány öröme tört fel bennem. Kicsit gyerek, kicsit felnőtt voltam.

Merre tovább?
Visszatérjünk a régi kerékvágásban, vagy új ösvényt vágjunk a szeptemberben megkezdett útban? Januárban új lapot indítottam, új havi-, heti-, napitervet kezdtem írogatni. Vakáció után eldöntöttem: nem akarok a régi kerékvágásba visszatérni. Tudtam, hogy hamarosan itt a vége a programszakasznak. Kihívás volt számomra az új dolgok, új programok megcélzása. Ezért hát „legyen tánc a Zsil-völgyében” mondtam, amikor a gyimesi ösztöndíjas társammal, Gresa Dáviddal egy intenzív táncos hetet terveztünk meg. Sikerült együttműködésben színvonalas táncos hetet megvalósítani, aminek idején a gyermekek a mezőségi táncokat sajátíthatták el. Úgy látom, érdemes volt elkezdeni a néptáncot a közösségben. A próbák egyre izgalmasabbak lettek. Pörgött, forgott a szoknya, csengett az iskola a csujogatásainktól, a mezőségi tánczenétől. A tornaterem lett a kedvenc helyünk, ott bontakozhattunk ki, mutathattuk meg saját magunknak is, mire vagyunk képesek. 
Büszke vagyok a „gyermekeimre”, arra, hogy maguknak, nekünk és tanáraiknak bebizonyították: minden apróságban ott rejlik a tehetség, a jó táncos, a jó énekes. Meg kell keresni a sötétben is a fényt, ki kell várni mindennek az idejét. Jól megtanultam a petrozsényi hónapjaim alatt, hogy minden okkal történik, idővel pedig megértem, hogy miért is... Minden könnyes, keserves pillanatot kárpótolt a szeretet, a közösségi befogadás. 
A magyarórák interaktívan zajlottak, meséket olvastunk, olvasást gyakoroltunk, játszva tanultunk. A szókereső, élőtérkép, memóriakártya, hangoskönyv hallgatása volt a leggyakoribb tevékenységünk, figyelemmel követtük a jeles napokat, ünnepeket. 

Lélekből jövő üzenet
A táncos hét feltöltött, motivált, erőd adott a következőkre. Kíváncsi voltam az emberekre, kicsitől nagyig. A buzgóságom határtalan volt, képes voltam túlvállalni is magam. Miért? Fáradt voltam, kimerült, de talán azért tudtam csinálni, mert ez belső késztetés volt, lelkemből jövő üzenet. De nem csak én lettem „túlbuzgó”, hanem a helyiek is. Igényelték a filmes estéket, az összejöveteleket. A Kóbor című filmet számtalanszor láttam, tudtam, hogy a Zsil-völgyében is sikerrel járhat egy bemutató, így a magyar kultúra napja alkalmából ezt vetítettük az ökumenikus imahéten, a református templomban. Az egyházi elöljárók, mint mindig, kivették részüket a szervezésből, de mikor elindult a film és hátranéztem a templom padjaira, szó nélkül maradtam. Mindhárom egyház közössége ott volt, aki csak tehette, eljött megnézni a filmet. Jó volt hallgatni a beszélgetéseket a film után, jó volt látni az emberek örömét.
Az iskolában a gyerekekkel könyvjelzőket készítettek a tanító nénik, így mindhárom templom énekes könyveibe szép díszes, magyar minták kerültek. A hívek igen nagy örömmel fogadták a gyerekek részéről a szerény ajándékot. 

...hogy a mese mindenhova eljusson…
A január legkiemelkedőbb programja a mesenap volt. A Tekergő Meseösvény Egyesület jóvoltából, aminek jómagam is tagja voltam, vagyok, mesenapot tartottunk a Zsil-völgyében. Sokat gondolkodtam, hogy mi olyat tudnék a helyieknek elhozni, ami Petrozsényben nincs. Nem volt nehéz programot szervezni, hiszen láttam a nyitottságot, és láttam a kulturális élet hiányát. Hiányzik az ottlakóknak a pörgés, ami egykor jellemezte a vidéket, a régen említett „kis Amerikának” nevezett bányavidéken. Megkerestem az ötlettel társaimat. Tudtam azt, hogy a mesemondó lányok elvarázsolhatják a gyerekeket az üveghegyen túl található meseországba. Tudtam: ezek a lányok arra is képesek, hogy a felnőttekből előcsalogassák a bányarémekről szóló történeteket. Így jött ez létre – mesenap volt a völgyben, és még a bányák mélyéről is hallgatóztak szörnyek, olyan jól sikerült. 
Egész nap mesepedagógia foglalkozások voltak az iskolában. Bekapcsolódtak az ottani ösztöndíjas segítségével a lupényi magyar gyermekek is. Az iskola apraja-nagyja kalandozhatott a történetek által, megélhette a mese szépségeit, sőt még mesehősökké is válhattak a gyermekek. Ennek még Jézuska is tanúja lehetett, hiszen az iskolában lévő kápolnában tartottunk meg eseményünket.
Délután pedig a magyar esten interaktív mesefoglalkozást tartottunk a felnőtteknek. Mesemondás közben megízlelhették az általam készített pogácsákat, és mint a régi guzsalyasokban, mesélgettük el az időnket. Meglepő módon kibontakoztak a felnőttek is, előkerültek régi történetek, bányászmesék. El is döntöttük, hogy ez folytatásra méltó esemény. 
Februárban a betegek napját ünnepeltük meg a petrillai és lónyai közösségben, de elterjedt a híre a dokumentumfilmnek, így a Kóbor filmet levetítettük és egy közös estet tartottunk ott is. 

Itt a farsang, áll a bál – legyen mulatság...
Én nem tudom, hogy Pusztinán kívül voltam-e még valaha olyan közösségben, mint Petrozsény. Ott, ahol a magyar, a román, a német, az olasz és még sorolhatnám, együtt mulat. A petrozsényi közösségben a dalos est bizonyult a legeredményesebb farsangi eseménynek, a farsangi bálok kivételével. 
A küldetésünkben nagyon hasznosnak látom, hogy együttműködés alakuljon ki az ösztöndíjasok között. Mindenki máshoz ért, másban jó, és ezt nagyon sokszor tapasztalhattuk a Zsil-völgyi közösségben is. Az egyik legsikeresebb magyar esten, a dalos esten részt vett a szebeni Bucz Júlia ösztöndíjas, aki énekkel és citerahanggal kapcsolódott be, Vörös Árpád Csernakeresztúrról, aki gyönyörű bukovinai dalcsokrot hozott el nekünk.  A petrozsényi közösség csodákra képes, mindig ezt mondtam. Néhány asszonnyal megbeszéltük, hogy közösen sütünk fánkot, de ők is látták, hogy az én napjaim is 24 órákból állnak, akkor is, ha én 27-nek vélem. Én is sütöttem otthon, mert mindig igyekeztem jó példa lenni a fiatalok körében, de amikor a magyar esten az asztalt terítettem, és mindenki érkezett szebbnél szebb, mutatós és illatos kosarakkal, nem jutottam szóhoz. Mindenki a saját receptje szerint készítette el a fánkot. Volt, aki kalákában többet is sütött: tudván, hogy nekem nem sok időm maradt a fánksütésre. Este az egész utca illatozott a nagymamák fánkjának illatától. Azt a vidámságot, énekszót és családias hangulatot nem tudom szavakkal felidézni, de talán nem is kell. Szívemben, emlékeimben talán életem végéig hordozni fogom a Zsil-völgyiekkel megélt pillanataimat. 
A Táncoló talpak csoporttal farsangi előadással készültünk, örömünkre meghívást kaptunk több helyre a produkció előadására. A petrillai farsangi bálon éreztem azt, hogy egy kicsit hozzájárultunk az ott élő magyarok múltbéli életük felelevenítésére. Sokan kapcsolódtak be a dalok eléneklésébe, a tánc pedig elmaradhatatlan volt. Nehéz volt felkészülni, befértetni programunkba a próbákat, de megérte, örömünket leltük benne. A mindennapos próbákat mindig órák után, vagy a tanárok engedelmével órarendben illesztettük be. Igyekeztünk a szívünket, lelkünket beleadni, és sikerült. A tanárok, tanítók mindent megtettek azért, hogy minden tevékenységünk a legjobban sikerüljön. Nincs annál nagyobb fizetség a világon, mint a hála és az öröm az emberek szemében. 
A farsangi bálok sorozata folytatódott, és nemcsak a petrozsényi iskolában, petrillai közösségben vagy Petrozsényben megszervezett több száz fős bálon öltözhettem kis királylánynak. A lupényi közösség hagyományosan megszervezett esttel ünnepelt, így nem hagyhattam otthon a cigánylányrokolyámat sem. 
Most, ahogy írom ezeket a sorokat, hiányoznak nekem azok az esték, azok a pörgős szervezkedések, a stresszes napok az események előtt, de legfőképp hiányoznak a mindennapjaim, a petrozsényi életem. Az ott eltöltött időszak egy másik Karinát varázsolt, volt benne bánat is, öröm is – mint a mesékben.
 

Fazakas-Timaru Carina
(folytatjuk)