enyhe eső
havazás
Szomjas vagyok...
Most is siettem, mint mindig. Majdnem ráléptem... Külső szirmai már fonnyadtak voltak, de még így is nagyon szép volt. Valaki elveszítette vagy eldobta… Tovább akartam menni, de tekintete nem hagyott békén. Hirtelen beszélni kezdett: „Tégy vízbe, kérlek, szomjas vagyok!” Majd hozzáfűzte: „Ha ugyanis vízben vagyok, akkor élek, kivirágzom és gyönyörködtetem az emberek szívét. Ez ugyanis a hivatásom.” Hazavittem, vázába tettem, és dolgom után mentem… Szavai azonban nem hagytak nyugton... Hirtelen rádöbbentem, hogy én is – mint minden ember – nagy szomjúságot hordozok magamban.
Szomjas vagyok szavakra, amelyek gyógyítanak. Szomjas vagyok tekintetekre, amelyek simogatnak. Szomjas vagyok gesztusokra, amelyek jelzik, elfogadnak. Szomjas vagyok emberekre, akikkel őszinte kapcsolatot teremthetek. Szomjas vagyok hitre, amely elevenen buzog bennem. Szomjas vagyok reményre, amely a kilátástalannak tűnő helyzetekben is éltet. Szomjas vagyok szeretetre, amely nélkül élni nem tudok.
Ha ezt a sokrétű szomjúságot sikerül magamban csillapítanom, akkor élek, akkor kivirágzom, és akkor beteljesítem hivatásom. Milyen különös, a földön fekvő, fonnyadásnak induló virág döbbentett rá arra, hogy milyen nagy belső szomjúságot hordozok magamban.
Most már tudom, hogy nem véletlenül került az utamba...
Fr. dr. Tempfli Imre stuttgarti plébános
.jpg)
.jpg)
