Lókod – talán az egyetlen falu Hargita megyében, amelynek lakossága nemhogy apadt volna, hanem a hivatalos adatok szerint megháromszorozódott az utóbbi két évtizedben. Igaz, hogy még így sem éri el a száz főt, és az is, hogy a több mint 500 éves településnek összesen 18 lakója „őshonos”, de ez a lényegen nem változtat, vagyis azon, hogy főként a hétvégeken zajlik az élet, nagy a mozgás Lókodon.

[caption id="attachment_3869" align="aligncenter" width="584"] Szilágyi Csaba és a rózsakert Fotó: Daczó Katalin[/caption] A Homoródszentmárton községhez tartozó Lókod az 1990-es évek elején éppen kihalófélben volt. Alsó tagozatos iskolája az 1960-as években megszűnt, s aki csak tehette, a városban keresett munkahelyet – ezt vallják egybehangzóan azok az általunk felkeresett őshonos lókodiak, akik maguk is Székelyudvarhelyre költöztek az 1970-es években. Sándor Ferenc és Sándor Attila – mert róluk van szó – nem rokonok, bár Sándor Istvántól, a bágyi vár egykori urától eredően, akár azok is lehetnének, hiszen valamikor a fél falu Sándor volt – jegyzi meg a 74. évében járó Attila. Az ő gyerekkorában olyan 300 lakosa lehetett a falunak, 32-en jártak a helyi iskolába, de 1992-re úgy elfogytak a lókodiak, hogy a népszámláláskor az egész faluban 31-en maradtak. – A sok beadás, húskvóta, gabonabeszolgáltatás után jött a kollektivizálás – summázza Sándor Attila –, s szép lassan a kicsi falunkot mind itt hagytuk, elmentünk munkába Udvarhelyre. Mi 1976-ban költöztünk el, a lányom kellett menjen iskolába s itt egyedül volt… Aztán harminc évig laktunk ott, s öt éve költöztünk haza, nyugdíjasként. – Visszaszoktak könnyen? – kérdem. – Nem kellett megszokjuk, mert el sem szoktunk. Minden hétvégén itt voltunk azalatt is, kertészkedtünk, veteményeztünk 10-20 áron. 1990 után Sándorék is visszakapták a földeket, de mint mondják, most az egész határ legelőnek van bérbe adva. Nem lehet gazdálkodni, mert a vaddisznók, s különösen a medvék nemcsak a kukoricát, hanem a gyümölcsöt is megeszik. A rendszerváltás után a falu is kezdett újra benépesülni. – Csak nem velünk, nem lókodiakkal – jegyzik meg Sándorék. – Annak idején Ceauşescu le akarta bontatni a falut, s olcsón mind eladták a házakat a városban élők. A változás után jöttek volna haza, de nem volt, hová. Színes kicsi falu Beszélgetőtársaim szerint jelenleg alig 63 házszám van a faluban, de sokféle ember lakik benne. Sok a víkendház, ezek nyáron vagy hétvégén telnek meg. Van öregotthon, immár több mint húsz éve, a falu központjában, a templom szomszédságában. Ebbe, mivel a főnöknő éppen szabadságon van, nem nyerünk belépést. A kívülállók úgy tudják, hogy a Kiss Rozália Ökumenikus Öregotthon mintegy negyven fővel működik, de otthonbeli öreget ritkán lehet az utcán látni. Még istentiszteleten sem találkoznak a falu lakóival, ugyanis az istentiszteleteket az öregotthonban tartják, ahová nem járnak be a lókodiak. – A templom hideg és a plafon beszakadt egy jó darab helyt, mert a víz befolyt valahol – tudom meg Sándor Attilától –, ezért a lókodiaknak a pap házhoz hozza az úrvacsorát. Éppen nemrég javasoltam a közbirtokossági ülésen, hogy a templomot rendbe kéne szedni, mert végül egy temetésen a nyakunkba szakad… Az őslakos lókodiak alig vannak többen, mint ahány háza van a Lókodi Ifjúsági Alapítványnak, vagyis a LIÁ-nak. Az alapítvány húsz éve működik a faluban és németországi támogatással eddig mintegy 17 házat vásárolt meg, így bármerre sétál az ember a kis falu széltében-hosszában, mindegyre példásan felújított, a hagyományos székely népi építészetet őrző, német nevet viselő házakba botlik. LIA-falva – Állandó lakója az alapítványnak tíz van most Lókodban – tájékoztat Szilágyi Csaba, a LIA igazgatója –, de délelőtt jön még legalább tíz alkalmazott, s hirtelen megtelik a falu. Legalább nyolc szakmában képezzük a fiatalokat, mert nemcsak Lókodban élőkkel foglalkozunk, hanem a másik helységekből is idehozzuk a gondozottakat… A LIA ugyanis kiterjedt hálózatot működtet, kilenc településen 37 ingatlannal rendelkezik és szerteágazó tevékenységet folytat. – Mezőgazdaság, állattartás, szövöde, varroda, kézművesmunkák, asztalosműhely, fóliaház, biomassza- gyártás – sorolja Szilágyi Csaba. – Ez az utóbbi premier, a régióban nincs ilyen: faaprítékot készítünk a hulladékfából, és jövőtől már abból tüzelünk Lókodban. Minden tevékenységbe maximálisan bevonjuk a fiatalokat. Összesen körülbelül hetven fővel foglalkozunk állandóan, de a szám változó. Eddig több száz fiatalt próbáltunk integrálni a társadalomba – jegyzi meg. A LIA húsz évvel ezelőtt a gyerekotthonból és az oklándi speciális iskolából kikerülő fiatalok utógondozására jött létre. Ma már több bázisa van, az egyik éppen a Lókodi Ifjúsági Falu. – A központ Bikafalván van, ott van védett lakóotthonunk, súlyos sérültekkel, látás- és hallásproblémásokkal. Most őket hoztam éppen – mondja az igazgató, aki egy kisbusznyi táborozó gyerekkel érkezett a LIA kantinjához. – A Lókodi Ifjúsági Faluba olyan fiatalok kerülnek be, akik képesek ellátni magukat, nem szorulnak állandó felügyeletre, de sérültek, problémás fiatalok. Van köztük autista gyerek is, akit a többiek gondoznak. Hál’ istennek sikerült megtanítani őket, hogy a gyengébbet az ügyesebbek gondozzák. Sőt van egy sikertörténetünk: az egyik gyereknek sikerült annyira fejlődni, hogy letehette a sofőrvizsgát. Most autót vezet, s Lókodban bármilyen gond van, intézi. Mert délután 4 óráig van program, addig vannak alkalmazottak, utána és hétvégén csak magukra vannak a fiatalok. Múzeumházi kitérő Közben az esőben-sárban az igencsak feltűnő „Rózsadombhoz” sétálunk, mert kiderült, hogy a falu egyik legfeltűnőbb, fecskefarkas illesztéssel készült boronaháza is az alapítvány tulajdona. A megvásárlásakor omladozó, több mint kétszáz éves házhoz, amely ma Múzeumház, szinte háromhektáros telek tartozik szép gyümölcsössel. A rózsáskertben hetvenféle rózsa pompázik, az udvaron gyógynövényeket szárítanak. A házban régi bútorok – néhány darabot a gondozottak festettek újra –, a raktárban bemutató a fiatalok termékeiből: szőnyegeket szőnek, az asztalosműhelyben készült díszcsomagolás a lányok által díszített pálinkásüvegnek, s a belevaló is az alapítványi kertből származik. Szilágyi Csaba egyik legfelkapottabb terméküket mutatja: egy vak lány újrahasznosított újságpapírból készülő tárgyait: fiókok, szemesteskosarak, ceruzatartók alakulnak a keze alatt. – Szükség van minden ötletre – jegyzi meg Szilágyi Csaba –, egyre kevesebb a külföldi támogatás, a hazai támogatásunk viszont nulla. Közben a ház udvarára behozott régi székely kaput mutatja, az újrarakott kemencét, amelyben egyszerre száz főre is sül meggyes, cseresznyés, szilvás, almás lepény, s szükség is van rá, hiszen az Iskola másként hetén hatszáz gyerek látogatott Lókodba, most pedig már szeptember 15-ig foglalt minden hely a táborokban. – A táborokat nem mi szervezzük, hanem mi adjuk az infrastruktúrát, helyiséget, felszerelést, lovaglópályát. Izlandi lovaink vannak, két fiatal intézi a lovakat, ők lovagoltatnak a táborok idején. Magyarországi, németországi táborozók is jönnek. Hét éve indítottuk el a táboroztatást. Van disznófarmunk, tyúkjaink, teheneink, zöldségesünk szinte egy hektár, és nem tudtuk eladni a terméket, ezért gondoltam, hogy mi lenne, ha ezt felhasználnánk. És sikerült. Közben az ebédlőben már terítettek: egy átlagos napon 25 személyre készül ebéd, ottjártunkkor, szombaton ötven főre főztek a konyhán, mivel egy székelyudvarhelyi alapítvány szervezett tanfolyamot a faluban. Délután már a táborozó gyerekek is érkezgettek. – Van mozgás, van élet a faluban – jegyzem meg. – És van falu, ami az alapítvány nélkül talán már nem is lenne – egészíti ki Szilágyi Csaba –, van infrastruktúra, amit szintén mi csináltunk, a vízvezetéstől az útjavításig, a villanyhálózat építéséig… Búcsú A falu legidősebb emberét keresve (az öregotthonon kívül) Sándor Ákoséknál kötöttem ki. Az udvaron két ház, a 89 éves őshonos lókodi bácsi a fiával együtt a kisebb házban lakik, a nagy üresen áll. – Ez téglaház, s az kőház – mondja a fiú, az 58 éves Sándor Ferenc, hogy miért is húzódtak meg a kisebb házban. – Ahhoz annyi fa kell, amíg kimelegedik… itt van csempe, hamar meleg lesz. Sándor Ákost nemrég műtötték, erősen felejt, így a fiától tudom meg, hogy ő sem töltötte az egész életét Lókodban, munkaszolgálatos katona volt három évet, büntetésként, mert barátaival együtt egy díszkaput ledöntött az 1940-es évek végén, aztán Köpecre, a bányába került, végül haza brigádosnak a kollektívhez. Sándor Ferenc tíz éve telepedett haza Udvarhelyről, az egyetlen leánya külföldön él. Ő fog mindent örökölni, valószínűleg a nagy házat is, de hogy ki fog benne lakni, az a jövő titka, akárcsak Sándor Attiláéknál, akiknek gyerekei szintén Magyarországon élnek, és unokára egyelőre nincs kilátás. Lehet, hogy elfogynak majd a lókodi lókodiak, gondolom magamban, de biztató, hogy mégis van, aki pótolja őket, hiszen az 1992-es 31 fős lélekszámmal szemben 2011-ben, a hivatalos népszámlálási adatok szerint 91 lélek lakott a faluban, s ebből 79 magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Fél füllel hallottam, hogy a nem lókodi lókodiak között akad, aki előszeretettel jelentget mindenfelé mindenkit, s azt is, hogy bizony néha feszültséget szül a tegnapi és mai lókodiak találkozása, no, de hol nem szül feszültséget az Élet? Daczó Katalin