Korábban vendégszereplésekben láthatta a gyergyói közönség Szilágyi Mírát a helyi Figura Stúdió Színháznál, a debreceni származású színésznő most már hivatalosan is a társulat legújabb tagja. Áldásként tekint arra, hogy megtalálta őt a lehetőség, elmondása szerint minden egyes pillanatot igyekszik megragadni, hogy meghálálja a bizalmat. Színművészetről, környezetváltozásról és a Figuráról beszélgetett Kertész Lászlóval. – Mesélj kérlek a gyermekkorodról: hol nőttél fel, és mikor döntötted el, hogy színművészettel akarsz foglalkozni? – Debreceni vagyok, ott is nőttem fel, a színművészet pedig teljesen véletlenül csöppent be az életembe, hisz általános iskolás koromban még testnevelőtanár akartam lenni. Eléggé aktív gyerek voltam, az iskolaigazgató pedig többször is kénytelen volt behívni a szüleimet, javasolva nekik, hogy csatlakozzak a helyi Kuckó Művésztanya Kulturális Egyesülethez, akik mind a mai napig színjátszással foglalkoznak. Főleg vásári komédiákat játszottunk, magunk varrtuk a jelmezeinket, összességében pedig egy teljesen másfajta levezetése volt az energiámnak, ami tetszett. Nem azt mondom, hogy hiperaktív voltam, csak egy rosszcsont gyerek, aki mindenáron igyekezett felhívni magára a figyelmet. Ezt követően a debreceni Ady Endre Gimnáziumba kerültem, ahol dráma tagozaton tanultam, majd sikeresen felvételiztem a kaposvári színművészeti egyetemre, de végül eljöttem onnan, és Marosvásárhelyen végeztem el az egyetemet. – Miért épp Marosvásárhelyt választottad? – Az Ady Endre Gimnáziumban főként három színművészeti egyetemet reklámoznak: a budapestit, a kaposvárit, illetve a marosvásárhelyit. Valamiért Budapest sosem volt a szívem csücske – és még mindig nem az –, Kaposváron nem folytattam, így egyértelmű volt, hogy milyen döntést hozok. Voltak egykori osztálytársaim Vásárhelyen, akik szintén biztattak, hogy odamenjek. – Elégedett voltál azzal, amit ott kaptál? – Kilencen kezdtük el az alapképzést, ebből pedig heten magyarországiak voltunk, ami számomra meghatározó volt a közösség szempontjából. Tompa Klára volt alapképzésen az osztályfőnököm, és a mai napig úgy hiszem, hogy mindent neki köszönhetek. Egy fantasztikus szaktanárt ismertem meg a személyében, zseniális volt, ahogy mindenkire külön-külön oda tudott figyelni. Szerintem az a legfontosabb egy színművészeti tanintézményben oktató tanár esetében, hogy egyénenként tudjon odafigyelni a hallgatókra, ugyanakkor megismerje, hogy ki, milyen szituációkban érzi kényelmesen magát, illetve melyek azok a határok, amelyeket érdemes feszegetni. Úgy gondolom, mi ezt teljes mértékben megkaptuk, mivel az osztályfőnökünknek türelme és idegrendszere is volt kilenc embernél ezt végigzongorázni. – Elvégezted az egyetemet, aztán máris láthatott a gyergyói közönség vendégszereplőként... – Két évvel ezelőtt, a mesterképzésem alatt kerültem először Gyergyó­szent­miklósra, az Anyegin című előadás rendezője, Botond Nagy hívott, hogy rám gondolt az egyik szerepet illetően. Igencsak meglepett, mivel ismertem az egyetemről, viszont nem mondanám, hogy nagy beszélgetőtársak voltunk azelőtt. Mondta, hogy az alapképzés második évének egyik vizsgáján látott, és felkeltettem az érdeklődését. Eltelt másfél év, eszébe jutottam, én pedig nagyon örültem a kínálkozó lehetőségnek. Ezt követően, szintén vendégszereplőként hívott a Figura igazgatója, Albu István a Phaedra című darabba, végül pedig a gyergyószentmiklósi társulathoz szerződtem, aminek nagyon örülök, hisz jól érzem itt magam. – Mi fogott meg a Figurában? – Maga a társulat hangulata, illetve az, amit képvisel. Az a fajta kísérleti színház működik itt, amely teret enged a fiatal rendezőknek, illetve a másfajta színházi nézeteknek, amit úgy értek, hogy a Figura nem esik bele azokba a borzasztó, alternatív végletekbe, amely mondjuk otthon, Magyarországon van. Van itt egy határ, amihez mindenki nagyszerűen alkalmazkodik, és pont ettől egy kicsivel több a Figura a többi társulatnál. A másik, hogy egy előadásnak csapatként kell megszületnie, amire otthon szintén kevés példa van, itt pedig kiválóan működik. – Hogyan fogadtak a társulat tagjai? – Nagyszerűen. A kezdetektől fogva mindenki barátságos volt, és mondanom sem kell, hogy ez mennyire megkönnyítette a beilleszkedésem. Vicces volt, mert ahhoz képest, hogy én néha milyen nagyszájú tudok lenni, az Anyegin esetében csak ültem és füleltem, mostanra viszont már egyre inkább meg tudtam nyílni, ami könnyebbé teszi a mindennapokat. – Mi volt az első benyomásod Gyergyó­szentmiklósról? Nem egy Debrecen, és nem is Marosvásárhely... – Valóban nem, viszont egyáltalán nem zavart, és most sem okoz gondot. Teljesen más itt lenni mondjuk két-három hétig, illetve itt élni, azonban úgy jó ez a város, ahogy van. Itt is megvannak ugyanúgy a lehetőségek, mint máshol, arra viszont folyamatosan igyekszem figyelni, hogy ne üljek bele egy ilyen lágy nihilbe, azaz mindig aktív maradjak. Nincs az a pezsgés, mint egy nagyobb városban, azonban olyan közösségeket talál itt az ember, ami egyébként a nagyvárosokra nem jellemző. Szeretek itt lenni. – Hogy fogadták otthon, hogy Gyergyóba költözöl? – Apukám volt ezen egy kicsit fennakadva, mert minden nagyobb szakmai mérföldkőnél ott volt mellettem, úgyhogy nagyon örülne, ha hazavihetne. Szeretne eljönni az előadásokra, amelyekben játszom, de mivel ez nem lehetséges, a darabok felvételeit nézi meg. Az összest látta eddig. Kérdezte, hogy jól érzem-e itt magam, mert ha nekem jó, akkor részéről is rendben van, csak ne ragadjak le, mert fiatal vagyok még. Amikor eljött, és megmutattam neki a fotóm a művelődési ház előterében, azért láttam rajta egy kis „büszke vagyok” mosolyt, ami nagyon jólesett. – Mik az elvárásaid magaddal, illetve a társulattal szemben? – A társulattal szemben azért nincs, mert hallom, amikor beszélgetnek a régi időkről, és azt érzem, hogy folyamatosan igyekeznek tartani egy szintet, ha pedig azt érzik, hogy valami nincs rendben, akkor azt csapatként igyekeznek megoldani. Ami engem illet, szeretnék egy kicsit bátrabb lenni, azaz megtalálni a határaim feszegetésének módszereit, mint ahogy az egyetem alatt is sikerült. – Véleményed szerint mitől válik valaki jó színésszé? – Nekem attól, ha egyszerűen, tisztán tudja visszaadni az általa játszott karakter személyét és problémáit. Ha az emberi oldallal sikerül azonosulni, az nagyon szép, számomra pedig az a jó színész, aki egy rövid időre elfeledteti a problémáimat, és csak rá, az ő világára akarok figyelni. Egyébként pontosan nem is lehet ezt megfogalmazni, mert mindenki másképp vélekedik ebben a kérdésben. – Mi az eddigi legkedvesebb szakmai élményed? – Nem is tudom, én mindent annyira szeretek. Nagyon hálás vagyok, hogy a gondviselés így alakította a sorsom, hisz általános iskolás koromtól a színművészetnek élek, most pedig egy olyan társulat, egy olyan közösség tagja lehetek, amely nem terem minden bokorban.