Hirdetés

„Ha per, úgymond, hadd legyen per!”

Mottó: „…Valahol az Olt-folyáson Élt egy gazda Városházon, S Múzeum, a tőszomszédja; Rólok szól e rövid példa…”

„Ha per, úgymond, hadd legyen per!”
Fotó: László F. Csaba

Múzeum

Az 1930-ban – amikor a főren­dek épp társadalomirányító sze­rep­vesztésüket próbálták men­teni –, a helyi értelmiség ál­tal Csík­szeredában alapított Csíki Székely Múzeum Egye­sület pün­kösdi kiállítása ala­pozta meg a későbbi intéz­ményt, amelyet 1950-ben hi­­­­­­­vatalosítottak Csíki Múzeum névvel. 1954-től pe­dig, az ak­kori közigazgatási rendszernek meg­felelően, Csík Rajoni Mú­zeum rangra emelték. Várba való költöztetése 1970-ben kez­dődött meg. Aztán 1974 őszétől hozzácsatolták az akkorra épp csak megerősödő me­gyei közigazgatás városainak hasonintézményeit. A Csík Ra­joni Múzeum ezáltal nyer­hetett Har­gita Megyei Mú­zeum rangot. 1985-ben pedig – a politikum nagyzoló pro­pa­ganda­lel­kü­letéhez igazítva – az össze­tettebb, bonyolultabb, sok­rétűbb jelentést hordozó és többféle összefüggésben hasz­­­­nálható Hargita Megyei Múzeumi Komplexum névvel illették. Megyei rangjával együtt járt a Művelődési és Szocialista Nevelési Bizottság közvetlen fennhatóságá­nak a kényszerű elviselése, ami a politikai bu­kás legforróbb nap­jáig tartott. A bu­­kás trau­mája – bár örömmel töl­tötte el az intézmény alkal­ma­zottjait – mindnyájukat meg­­viselte. Feldolgozása után a Múzeumi Komplexum első és eddigelé utolsó alkalommal választott igazgatóját furcsa érzések töltötték el. Ismeretlen státustudata tanácstalansággal párosult. Irodájában ilyen álla­potban foglalta el a Mátyás király portréjával díszített, Kris­tó János faragta „várkapitányi” karos­széket. Amint leült, meg is roppant alatta a még friss tojáshéj. Annak ellenére, hogy az intézmény nem nyert azonnal önálló státust, meg­szűnt a munkatársak szak­mun­kájának lenézése, a sze­­mélyzet vegzálása vagy pa­rancsra való kihasználása és a társított intézmények szak­­mai tevékenységébe való bele­avatkozás is. Ennek egyik kül­ső oka az volt, hogy akkor még az újdonsült demokratikus ak­­ti­visták a maguk politikai helyéért fészkelődtek, és egye­bekkel nem foglalkoztak. A mú­­ze­um érdekszférákon kí­­­vülre került. E szabad állapot ellenére is szükség volt további feloldódásra: a megyei intézmény fel­bon­­­­­­­­tására és részlegei teljes ön­állósítására. Különösképpen azért, mert mindenik város a maga múzeumát más-más időben, önállóan, saját művelődési életét szolgáló és kifejező közintézményként hoz­­ta létre. Ehhez négy kerek esztendőnyit kellett izgal­mak közepette intézkedni, az eredményt kitapodni. A so­rozatos levélváltások, mi­nisz­­­tériumi ellenőrző bi­­zott­ságok látogatásai, ille­tőleg nemzetreflexből ellen­séges, valamint észérv-vi­tákat is követően, majdnem napra pontosan, ugyanazzal a dá­tummal kelt Hargita megye önkormányzatának és a Mű­velődési Minisztériumnak a jóváhagyása. Beleegyeztek a Hargita Megyei Múzeumi Komplexum felbontásába és a csíkszeredai intézmény 1930-beli alapítási nevének – Csíki Székely Múzeum – jogszerű használatába. Ezek alapján Csíkszereda önkormányzata 1994. december 16-án kelt 139-es sz. határozatával megalakít­hatta a Csíki Székely Múzeu­mot Csíkszereda székhellyel. 1995. január 1-től válhatott önálló jogi személyiséggé. Alapszabályában többek kö­zött ez állt: „A CSSZM sa­játos jellegű közintézmény, mely a muzeológia nemzetközi és nemzeti szabályozásának megfelelően politikamentes, sajátos tudományos tevé­kenységet folytat. Óvja szak­mai függetlenségét és gyűj­teményeinek egységes össze­­tételét. Állandó jelleggel a közönség szolgálatában áll. Minden múzeummal kap­csolatos döntést önállóan hoz.” A következő esztendőben azt is sikerült elérni, hogy intézményünk alkalmazottai országos vonatkozásban – sajnos csak egy évnyit – a leg­magasabb javadalmazás­ban részesüljenek. Vadonatúj állandó és alkalmi kiállításai vonzották a közönséget. A mú­zeumnak volt honlapja, vol­tak alkalmi kiadványai és a Székely Nemzeti Múzeummal közös kiadású évkönyve. Szoros kapcsolatot ápolt a Magyar Nemzeti Múzeummal és más anyaországi hason­intézménnyel. A zsögödi Nagy Imre Képtár pedig félévenként újrarendezve télen-nyáron látogatható volt…(!) Sajnos min­dez nem tartott sokáig. Amint a politikai pókháló egy­re terebélyesedett, fokozódott a „similis simili gaudet” álla­pot: ment a non simile, jött a simile. Ezután nemegy­szer hangzottak el nagy ál­modásra való késztetések, amelyek a bennük rejlő jelen- és jövőfényező lehetőségek bekövetkeztét jósolták. Köz­b­en politikai jobbágyaiktól kizárólag az igazodó fidelis magatartást viselték el. Sa­ját köreibe csak soraikkal azo­­nosulókat fogadnak be, azo­kat támogatva, promotál­va-futtat­va, kényeztetve. Ismé­­telten be­következett hát a munkatár­sak fumigálása, a személyzet lenézése, veg­zálása és parancsra való ki­használása. Akárcsak az egy­kori komplexumban or­szágunk legforróbb napjának bekövetkeztét megelőző idő­ben. Vezetőválasztás sem volt több, csak önjelöltség-alapú, külső mérlegelés.


Cikkünk a hirdetés után folytatódik!


Háttér

A „similis simili gaudet”-men­talitás csökönyös értelmezés-al­kalmazása alapvető, szemé­lyes megkülönböztetésekhez ve­zetett. Bekövetkezett az, hogy valami folytán a hűnek és hűtlennek bélyegzettek ak­táiban bérállapotaik más-más módon jelentek meg. Kezdetben a kárértek „alig hallották, sor­sukba merülten, hogy fecseg a felszin”. Akkor még „hallgatott a mély”. Majd sort kerítettek a helyzet szóbeli említésére – írott formátumú kérdőre vonására – gazdaértesítésre… Ami végül A fülemile – „…Milyen szép do­log, hogy már ma nem történik ilyes lárma, össze a szomszéd se zördül, nincsen osztály, nincs egyesség, hogy szépszóval meg ne essék, felebarát mind jó barát: semmiségért megpörölni, egymást korántsem akarja…” –, biztató madárfütty-cinizmusa felrúgásába torkollott. Hétesz­tendőnyi pereskedés lett belőle, amelyet két megnyert per és végrehajtás-utasítás koro­ná­zott meg. És miközben ilyen és ehhez hasonló szloge­nek hangzanak el törvényren­dünk beláthatatlan dominóhatása közepette: „Örülünk, hogy új­ra csapatban dolgozunk! – Hogy megfogalmazhassuk az erős összefogásra való igényt. – Minden magyar számít!” – a gazda által ma is lenézett tizenkét egykori hűtlennek bé­lyegzett alperes, a végrehajtás végrehajthatatlan – vagy vége­láthatatlan? – állapotában ör­vénylik ringlispíl-állapotában.

Végszó

A helyzet elsősorban azért érthetetlen, mert emberi-élő­szavas megtárgyalására még mindig nem került sor, de már nagyon unalmas. Viszont a leg­fontosabb kérdés az, hogy ennek a jelen városvezetés ál­tal megöröklött problémának a megoldástologatása nem­tö­rő­dömség, ellenségesség, bosszú, jogi lehetetlenség vagy akár személyi kerékkötés-e az eredménye? Mert valamely in­tézmény sosem követhet el sem jót, sem rosszat, csupán annak nevében, annak égisze alatt magában egy bármely ran­gú alkalmazott, vagy azok né­hány megátalkodottja együtte­sen. És az ügyhöz kapcsolódó tehe­tetlenség nem fogható rá a jelenlegi auszterizációs ország-világ játék bekövetkeztére sem, mert az csak száz, de a mi ügyünk kétezer-ötszáz napja van terítéken.

Sci-fi kérdés

Vajon, amint bekövetkezik a teljes info-hűbérrendszer, majd akkor is hasonló lesz a helyzet?

Vége
 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!