Folytatás lapunk előző számából

Hazatérte után Antal szinte diadalmasan tette az asztalra a szatyrot. „Nézze, édesanyám, mit hoztam! Kenyeret, szalonnát. Ingyen adják Udvarhelyen. Hála a jó Szántimornak! Nézze csak meg! Kóstolja csak meg!”, tolta mindkettőt anyja felé. Mátyás Rebeka nézte egy darabig, aztán szótlanul folytatta a főzést. Antal elmesélte, amit megtudott Timár Gazsitól, de anyja némán dolgozott tovább.
„Azt tudja-e, édesanyám, hogy ki volt a tettes, ki ütötte le magát, s lopta el a fehérpofájút? Nem tudja. Honnan is tudhatná, mert nem mondtam még el senkinek, de magának elmondom, mert magának okozott szenvedést.” Mátyás Rebeka letette a fakanalat, és fia felé fordult. „Simon András volt az. Itt járt, míg böjtöltem, s bevallotta. Kellett a leányának, kicsi Mariskának a juhfaggyú, hogy azzal gyógyítsák meg. Neki már nem volt, mert mindenét elitta.”

Anyja félrehajtott fejjel, kérdőn nézett fiára. „Úgy biza, édesanyám. Ott állt, ahol most maga, s könyörgött, hogy hagyjam abba a feketeböjtöt, mert már aludni sem tudott félelmében. Könyörgött, hogy bocsássak meg neki. Mondtam neki, hogy azt, hogy ellopta a fehérpofájút, azt megbocsátom. Azt, hogy magát leütötte, és még magába is rúgott, azt nem tudom megbocsátani.”
Mátyás Rebeka meg akart szólalni, de fia közbevágott. „Azt is tudom, édesanyám, hogy András eltűnt egy nappal azelőtt, hogy kicsi Mariska meghalt volna. Tudja meg, Udvarhelyre ment. Ma reggel láttam, amikor holtan feldobták a szekérre. Ott volt nyavalyása a Vargák színe alatt. Olyan éhes lehetett, hogy kínjában füvet rágott. Láttam a száját szerencsétlennek, fűszálak lógtak ki belőle még holtában is.”
Édesanyja zokogva ráordított fiára. „Hagyd abba, te, te, Istennek átka! Hagyd abba!… Én is mondtam: ne tedd! A pap bácsi is kiprédikált valamelyik vasárnap. Ő is azt mondta, hogy olyan ez a feketeböjt, mint a kétélű kés. Aki vág, az is megvághatja saját magát. Nem hallgattál se rám, se rá!”
„De édesanyám! Amiért böjtöltem, azt megtudtam, s amit kértem, megkaptam. Esküszöm, csak ennyit akartam. El is nyerte az érte járó büntetést. Nem akartam, hogy meghaljon egy percig sem, de ha így sikerült, az már Isten akaratából volt! Azzal én nem tehetek semmit.”
„Elhallgass, te, Isten átka! Hallgass el! Olyan együgyű vagy, hogy nem érdekelt semmi más, csak a magad baja. Azt se tudod, hogy kicsi Mariska a te leányod volt?! Szemei vágása, arcának tartása, orrának formája, kezei tartása… mind olyanok voltak, mint a tieid. Mindenki tudta, senki sem mondta. Azt se tudod, hogy Balog Mari haláláig szeretett? Mással nem foglalkoztál soha, csak magaddal. Miután Mari anyja elhajtott – az Isten verje meg, átkozott perszónáját –, ha csak egy kicsit is megembereled magad, s utánajársz, Mari a feleséged lehetett volna. De nem, te nem voltál soha mással elfoglalva, csak magaddal. Állandóan saját sebeidet nyalogattad. Szerencsétlen Andrást a Mari anyja – legyen átkozott minden lépése – fogta meg a leányának, mert az apja nagygazda volt, s ma is az. Egyedüli dolog, amit magadtól csináltál, ez az átkozott feketeböjt volt. Három embert juttattál át a másvilágra. Ebből a háromból egyiknek vére a te véred, húsa a te húsod volt. Én elhagylak, mert mást nem tehetek. Odaköltözöm Róza nénédhez. Most megyek. Visszajövök a dolgaimért, amikor te nem leszel itthon, hogy ne is lássalak!”
Mátyás Antal szédülten állt egyedül a konyhában. Gondolatban próbálta összerakni a történteket, de nem tudta. Az anyja által készített étel hangosan forrni kezdett a fazékban. Kihúzta a kályha sarkára. Mikor a sistergés elcsendesült, kinézett az udvarra. Nyugodt volt minden. Nem tudta, mihez kezdjen. Még állt keveset az ablak előtt, aztán leült. Imára kulcsolta kezeit.

Vége