Piros, sárga és zöld forgatókönyvek alapján működik az ország és benne Székelyföld. Tisztára olyan, mint egy jelzőlámpa. Még szerencse, hogy nem Gheorghe Funar, Kolozsvár hajdani polgármestere találta ezt ki, mert akkor a zöld helyett türkizkék lenne. Sajnos, nincs ebben semmi vicces. A járvány nemhogy lecsengett volna, hanem sokkal nagyobb erővel tért vissza. Pedig tavasszal még azt reméltük, hogy majd nyárig elmúlik. Nem múlt el, csak egy kicsit alábbhagyott. Épp időben ahhoz, hogy megmeneküljön a csődtől az ország bruttó hazai termékének több mint öt százalékát biztosító vendéglátóipar.  Ez azonban csak arra volt elég, hogy ideiglenesen lélegzethez jusson a gazdaság. Igaz, lassan kezdünk hozzászokni, hogy együtt kell élnünk a járvánnyal. Tavasszal, a kijárási korlátozások bevezetésekor egyáltalán nem volt ilyen magas a napi koronavírusos megbetegedések száma, mint ma. Ráadásul Hargita megye akkoriban mintamegyének számított, alig néhány megbetegedést regisztráltak naponta. Ehhez képest az elmúlt hetekben nem volt ritka, hogy a százat is meghaladta a napi esetszám. A megye több településén bevezették a piros – vagy ha úgy tetszik: vörös – forgatókönyvet. Azaz bezártak az iskolák, az utcán is kötelező maszkot viselni.  Tavasszal alig érzékeltünk abból valamit, hogy tombol a járvány az országban. Ferde szemmel néztünk a szomszédos megye székhelyére, Suceavára, amely vesztegzár alá került. Nem értettük, hogyan lehetséges. Az most a lényeges különbség, hogy ezúttal a saját bőrünkön érezzük, hogy baj van. Ha szerencsénk van, akkor persze nem a szó szoros értelmében. Az is eléggé sokkoló tud lenni, amikor látjuk ismerőseink beszámolóit a közösségi oldalon: pozitív lett a koronavírustesztjük.  Egyre több hiteles beszámolót olvashatunk ismerőseink tollából – pardon billentyűzetéből – a betegség lefolyásáról. Ez annyira kézzelfoghatóvá, érthetővé teszi számunkra a világjárványt és annak valódi súlyát, amit korábban el nem tudtunk volna képzelni.  A helyzeten csöppet sem segít, ha azon vitatkozunk, hogy létezik-e vagy sem a vírus. Egyébként a vita forrását az állam korlátozó intézkedéseiben kell keresnünk. Személyes szabadságunk korlátozása sokaknál kivágja a biztosítékot. Különösen akkor, ha egészségesek. A hatósági intézkedések célravezető mivoltáról esetenként lehet vitatkozni, a vírus jelentette veszéllyel azonban nem érdemes. Alig pár hete magam is megbirkóztam a tüdőgyulladással. De nekem szerencsém volt, mert hagyományos, bacilus okozta betegségem volt. Néhány nap antibiotikumos kezelés már elég volt ahhoz, hogy ne érezzem rosszul magam. Még friss a tapasztalatom. Tudom, hogy mivel jár akár egy enyhe lefolyású tüdőgyulladás is. Ráadásul nem mindenki ennyire szerencsés. Ezek után joggal tartok a koronától, mert annak jellemző szövődménye a tüdőgyulladás, és visszaesni fölöttébb kellemetlen lenne. Minél több ismerősünk betegszik meg, annál inkább kezd személyessé válni a dolog. Sokkal közvetlenebbül tapasztaljuk meg így a fenyegetettségünket. Nem mondom, hogy rettegnünk kell, de nem árt, ha óvatosak vagyunk.  Jelen állás, mármint a tudomány jelen állása szerint – már amit közzé is tettek – úgy áll a dolog, hogy még egy évet ki kell bírnunk, amíg szélesebb tömegekhez is eljutnak a védőoltások. Addig is a feladatunk nem kevés. Egyszerre kellene egészségesnek maradnunk, hogy lehetőleg ne terheljük tovább az egészségügyi rendszert, és valahogy elérjük azt, hogy a gazdaság ne álljon le, mert enni is kell.  Senkinek sem könnyű most az élet. Mindannyiunknak nehéz – hogy egy kortárs erdélyi román szólást parafrazáljak. Ezért fejben is erősnek kell lennünk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy úrrá legyen rajtunk a reményvesztettség. Túl nagy luxus lenne. Nem sok választásunk van. Tegyük meg mindennap, amit tennünk kell, és bízzunk abban, hogy egy napon megszabadulunk a színes forgatókönyvektől.