Mától szigorító intézkedések lépnek életbe országszerte. A közvéleményt megosztja az új rendelet, van, aki fölöslegesnek, túlzottnak tartja, más pedig túl enyhének és főként elkésettnek. A vírustagadók nyilván fölöslegesnek tartják és érveket sorakoztatnak fel állításuk alátámasztására, a túlzottan aggodalmaskodók pedig amellett érvelnek, hogy hamarabb kellett volna meghozni a szigorításokat. A legtöbben azonban úgy érzik, személyi szabadságukban korlátozzák a hatóságok a megszorító intézkedések által, emiatt berzenkednek ellenük. Tény, hogy senki nem számított arra – ugyanis emberemlékezet óta nem volt rá precedens –, hogy időben ennyire elnyúlik, hosszan elhúzódik a betegség terjedése. Óvodáskorunk óta azt sulykolják bele nemzedékünkbe, hogy az ember mindenható, a tudomány mindenek fölötti, s általa az ember uralja a világot, képes mindent meggyógyítani, legalábbis majdnem mindent, visszaszorított számtalan, korábban végzetesnek hitt betegséget. Ez mind igaz, de nemcsak a gyógymódok alkalmazkodnak a változásokhoz, hanem a betegségeket okozó kórokozók is. S erről az apróságnak tűnő tényről azonban hajlamosak vagyunk megfeledkezni. S azt is tudomásul kell venni, hogy az ember – bármennyire is szeretné – nem uralja a természetet. S miközben arra szocializáltak bennünket, hogy az ember mindenek fölött áll, azt is belénk sulykolták, hogy a szabadság a legnagyobb kincs, holott mikor ezt hitették el velünk, a szabadságjogok csak papíron léteztek, s ott is nagyon sajátos értelmezésben. Valóban az: hatalmas kincs. S ezt mi, a kelet-európai diktatúrákban felnőtt emberek talán jobban érezzük és értékeljük, mint azok, akik beleszülettek a nyugati demokráciák szabadságába. S mégis hajlamosak vagyunk átesni a ló túloldalára: megfeledkezünk arról, hogy a szabadságnak is vannak a józan ész, a jóérzés, no meg a társadalmi szabályok által megszabott határai. Közhely, de igaz, hogy a szabadság addig terjed, míg másnak a szabadságát nem sérti. Mai helyzetünkre állapotunkra fordítva: úgy gondoljuk, hogy a szabadság jogán mi magunk dönthetünk arról, hogy megfogadjuk-e a maszkviselés kötelezettségére vonatkozó szabályt, eltakarva vele orrunkat, szájunkat, vagy csak azért aggatjuk magunkra tokamelegítőnek azt a darab textíliát, hogy vajegy rosszindulatú hatósági személy meg ne bírságoljon. Holott ezzel a magatartással megsértjük másnak az egészséghez való jogát, szabadságát, ugyanis tudtunkon kívül is hordozhatjuk és terjeszthetjük a kórt, illetve mi magunk is megfertőződhetünk más, hasonlóan viselkedő személytől. A véleménynyilvánítás szabadságát pedig úgy értelmezzük, hogy jogunk van lebunkózni, tudatlannak vagy megvezetettnek nevezni azokat, akik komolyan veszik az orvosi javaslatokat, a hatósági intézkedéseket egészségük megóvása érdekében. A szabadság fontos, de csak akkor élhető és értelmezhető, ha társul melléje a felelősség, a szolidaritás. Hogy nem mindig a legjobbak hatósági intézkedések, és nem a megfelelő időben hozzák meg őket, az tény. Az is tény, hogy nálunk a betegség elleni védekezést a félelemre – de nem a betegségtől, hanem a bírságtól való félelemre – építették. Mindettől függetlenül azonban nem azt jelenti, hogy saját jól meghatározott érdekünkben nem tartjuk be a ma életbe lépő szigorító intézkedéseket. Sarány István